Amikor az első keresztény évezred során a harmadik hun-magyar visszatelepülési hullám Álmos és Árpád vezetése alatt elérte Európa közepét, a római judeo-keresztény irányvonal éppen megizmosodóban volt, és a rá azóta is jellemző hittérítői fanatizmus intoleráns agresszivitásától kísérve kibontakozóban volt a "máskéntgondolkodók", azaz a tőlük más nézeteken lévő, a hittételeket másféleképpen súlypontozó, máshogy magyarázó keresztény csoportok elleni eretnek- és boszorkányüldözés. A jézusi szeretettanítást teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, a dzsungeltörvényen alapuló túlerőnek engedve a második visszatelepülő hullám avar-magyar népe meghajolt a római egyház és a nagykárolyi rablóhadjárat erőszaka előtt és - más választása nem lévén - hagyta magát római papok által megtéríteni. A vallás terén végbement lezüllésről képet alkothatunk csak az alapján is, hogyha emlékezetünkbe idézzük: Árpád magyarjai visszatérte előtt a két utolsó avar kagán az Ábrahám és az Izsák neveket vették fel a rájuk erőszakolt új hitben. Hogy Árpád magyarjainak érkezését óriási avar-onogur tömegek élték meg, ma már közhelyszámba megy. A jelenlegi magyar lakosság túlnyomó többsége az avarkori népesség leszármazotta. Ezt az avarkori temetők embertani képének elemzése és a mai magyar lakossággal való összehasonlítása igazolta. A régi szabadságukat elvesztett, zsidókeresztény járomba kényszerített avarok siratva ősi hitüket bizonyára fölvehették Szkítiában maradt véreikkel a kapcsolatot, segítséget kérve tőlük. Az egyházi hivatalnokok által írott krónikák erről érthető módon mélyen hallgatnak. Ha kezünkbe vesszük történelmünknek e becses és régi emlékeit, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a körülményt, hogy judeokrisztiánus beidegzettségektől befolyásolt emberek írták őket. Igen nagy merészségnek számít a magyarság megítélésében már a hivatalos egyházi irányvonaltól eltérő mindazon igaz információk lejegyzése is, melyek a zsidókeresztény hit fölvétele előtti időben íródott ősgesztából származtak, és amelyeket például III. Béla király jegyzője, a névtelen Anonymus pergamentre vetett. Feltételezhető, hogy nevének titokban tartása szándékos volt önvédelmi szempontok miatt. A harmadik magyar honvisszafoglalás következtében megváltozott új európai status quo-ba belenyugodni nem akarván, valamint a végülis sikeresnek mondható avar hittérítés eredményeiről és a Kárpát-medence fölötti germán hegemónia álmainak szertefoszlásáról lemondani nem lévén hajlandó, a Róma-Köln tengelyű latin-germán Nyugat egy jellemzően zsidókeresztény elhatározásra jutott, melyet Gyermek Lajos, német király (Ludovicus Rex Germaniae) így fogalmazott meg: "Decretum... Ugros eliminandos esse", azaz "Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.". Igazán megható vélekedés, nem igaz? 907 nyarán egy százezres nyugati, főleg germánokból álló haderő támadt hazánkra azzal a céllal, hogy az újraszülető hun birodalmat és hadi hegemóniát csírájában megfojtsa. Egy százezres hadsereget abban az időben a gyéren lakott, barbár Európában összeverbuválni példátlanul nagy vállalkozásnak számított. A magyar szempontból diadalmas, ám nyugati, főleg német szemszögből siralmas kudarcnak számító Pozsonyi Csatában végződött e meggondolatlan kaland. Árpád magyarjai valósággal felmorzsolták az ellenséges hadakat. A római misszionáriusoknak sokkal könnyebb volt a dolga, ha egy tényleg pogány, természeti, animista vallást követő nép zsidókeresztény hitre történő megtérítése volt a feladata, hiszen akkor merőben új tanokkal ismertetett meg egy teljesen más irányultsággal és világképpel rendelkező embertömeget, hiszen köztudott, hogy az újdonság, ha kellő meggyőző erővel terjesztik, mindig könnyen talál hívekre. Igaz, sokakat közülük a régi rítus makacs hívei vagy elevenen megnyúztak, vagy - ha szerencsésebb volt az illető - egyszerűen csupán agyonvertek, gyarapítva ezzel a mártírok számát. A magyarok esetében már nem volt ilyen egyszerű dolguk Róma ügynökeinek. Ez esetben a kereszténység júdaizmustól mentes, eredeti, tiszta jézusi tanítását képviselő nemzettel álltak szemben, egy olyan nép képviselőivel, amely tudatában volt annak, hogy olyasvalamit és olyasvalakit képvisel, amelynek és akinek megőrzése nem csak a saját nemzeti hagyományok szempontjából, hanem az egész emberiség további sorsa alakulásának szempontjából is elementáris jelentőségű. A X. századi magyaroknak nehéz volt elmagyarázni, hogy nem az a fajta kereszténység és jézushit az egyedül helyes, amit képviselnek, hanem az, amit a judeokrisztiánus saul-pál-i, római vonal hirdet. Ezért volt olyan heves a népünk igaz hitéhez hű főembereknek a védekezése, és ezért volt szükség nagyerejű idegen hadsereg bevetésére a magyarság ősi hitének tanait képviselő erők ellen. A hozzánk való német "rokonszenvmegnyilvánulások" egyik iskolapéldájának számít, amit Otto, freisingi püspök 1147-ben, tehát a XII. század közepén (!), a római kereszténység fölvétele után 150 évvel (!) vetett pergamentre rólunk és országunkról: "Ez a tartomány, amelyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appeninnek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek, erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának, vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni." Majd, amikor e föld tulajdonosairól, a magyarokról esik szó, hirtelen megváltozik a hangnem: "A magyarok rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetőleg egyaránt barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet, vagy inkább csodálandó az isteni elnézés, amely - nem tudom mondani, hogy embereknek, hanem - ilyen emberi szönyetegeknek oly gyönyörűséges országot adott." Az első szövegszakasz a germán őserdők neandervölgyi tudatszintjén vegetáló teuton bennszülött irígy rajongásának hangján áradozik hazánk szépségéről és kivételes adottságairól, szinte magunk előtt látjuk, hogyan csorog a "szent atya" nyála a mohó birtoklási vágytól. Ezután azonban hirtelen hangot váltva a zsidókeresztény főpap nem éppen jézusi szellemben elkezd acsarkodni e szent föld őslakói, a szkíta-hun-avar-magyar nemzet ellen, melyeket lelke mélyén legszívesebben a legválogatottabb kínzásokkal takarítana el e "keresztény" főpap az árnyékvilágból. Pontos látleletet kapunk már e rövid idézet alapján is, a zsidó mentalitás befolyása alatt álló, kereszténynek hazudott vallás belső lelkiségéről. Már itt fölsejlik a jóval később kiötlött zsidó ideológia, az ateista kommunizmus gyilkos szellemisége. A monoteizmus nagyon gyorsan vált tehát money-teizmussá, a pénzéhség diktálta, módszerekben nem válogató hatalmi tébollyá. A nyugati zsidókereszténység ugyancsak egy felettébb elbűvölő példájával találkozunk Gilbert nogent-i apát 1100 körül keletkezett útibeszámolóját olvasva, mely a hazánkon is átvonuló 1096-os keresztes hadakról szól. Ebben azonban a tárgyilagosságnak és a jóindulatnak már némi nyomaival is találkozunk: "Péter keresztes vezér a magyarok földjén való átkelést választotta. Ezeknek vidékei igen gazdagok élelmiszerekben, amit a műveletlen tömeg felismert. És szélsőséges féktelenséggel kezdett a szelíd bennszülöttek ellen dühöngeni. Midőn ugyanis meglátták, hogy több év gabonatermése - amint azon a földön szokás - tornyok módjára a szántóföldeken áll, amelyeket mi általában asztagoknak szoktunk nevezni, és mivel a különböző húsfélék és más élelmiszerek, amelyekben az a föld módfelett bővelkedett, dúsan álltak rendelkezésre, nem elégedett meg az ottaniak emberségével, hanem feltűnő esztelenséggel bántalmazni kezdték az idegenek a pogányokat, s noha azok a keresztényeknek mindent szívesen hoztak eladásra, emezek nem tudván uralkodni mohóságukon, elfeledvén azok kegyes vendégbarátságát és jóindulatát, háborúval támadtak rájuk." Milyen jó, hogy - annak ellenére, hogy a magyar néppel kapcsolatban Gilbert apát a pogány jelzőt használja - a zsidókeresztény vallási irányzat állítólagos felvétele után 100 évvel pontos képet rajzol, mintegy ellenpontozza a nyugati keresztény csőcselék bárdolatlan, önmagán uralkodni nem tudó, mohó csürhe módjára való viselkedését eleink barátságos, valóban jézusi módon keresztény vendégszeretetével, békés magatartásával. Annyit tudok e történet végkimeneteléről, hogy Könyves Kálmán megelégelve az idegen barbárok őrjöngését, seregével könnyűszerrel kikergette a nyugati hordákat az országból. Az a körülmény pedig, hogy egy nyugat-európai magasrangú keresztény funkcionárius 1096-ban is még pogányoknak nevez minket, fölveti azt a kérdést, hogy a szentistváni vallási cezúra valóban olyan általános érvényű és radikális változásokat foganatosított-e népünk körében, mint ahogyan ezt az elmúlt 250-300 év habsburgi beidegzettségű, történelmi okirathamisításoktól sem visszariadó, magyarellenes irányvonalának képviselői fennen hangoztatták? Az is megérne egy tanulmányt, hogy vajon mi alapján ítélt, illetve nevezett minket az apát úr még a XI. század végén is pogánynak, azaz nem zsidókereszténynek. A Nyugat, de a Közel-Kelet beavatottjai (persze egyáltalán nem mindegy, milyen kultuszok szerint és milyen misztériumokba lettek beavatva) is tisztában voltak mindig azzal, hogy hatalmuk - legyen bár akármekkora is - addig nem lehet teljes, amíg a bolygó középpontját, erőcentrumát, Magyarországot meg nem hódították. Ezért támadtak ránk folyamatosan a szélrózsa minden irányából gonosz idegenek hódítási céllal. A valódi háttérmotiváció mindig is ez volt: a Pilis erőközpontjának, és ezzel az egész országnak megkaparintása, az igazi Szentföld fölötti uralom megszerzése. (Lásd a korábban idézett Brzsezsinszki-idézetet.) Tudta ezt 1241-ben a mongol kán, tisztában volt ezzel az 1400-as évek eleje óta a déli végeken folyamatosan kellemetlenkedő mindenkori török szultán, és méginkább tudatában volt ennek minden Habsburg hiéna, országunk, nemzetünk és múltunk megfertőzői, megszentségtelenítői és kirablói. A legújabb honfoglalók pedig már nem is rejtik ezt véka alá. Érdemes elgondolkodni afölött, amit 2007 november végén elhunyt Tamás bátyám nem sokkal halála előtt vetett papírra. Élek a gyanúperrel, hogy nagyon közel járt az igazsághoz, amikor napjaink eseményeiről eképpen szól: "Magyarországon a gonosz területszerző harcba szólítja csatlós seregeit a Közel-Keletről. A teljes magyar életet, a személyes túlélés lehetőségeinek irányítását, majd a teljes emberi életet uralmuk alatt tartják. E kártevők őseinek egy gonosz, velejéig romlott szellemi lény, akit a keresztény vallási terminológia sátánnak nevez, őskorunk hajnalán azt ígérte valahol az arab sivatagok mélyén, hogy 'tejjel-mézzel folyó' országot ad nekik, ha mészárló, embergyilkos vágyainak eleget tesznek. Ez meg is történt. Ez az ország azonban nem az az ország, ahová őseik a szaúdi sivatagból annak idején megérkeztek. Hiszen az sosem volt gazdag, kies, termékeny föld, hanem sivatagos, félsivatagos terület, ahol képtelenség valamirevaló mezőgazdálkodást folytatni. Vajon melyik földre szólt akkor ez a sátáni ígéret? Ha a KáNaáN név K-N-N mássalhangzó hármasát veszem szemügyre (az őskelet népei csakis mássalhangzókat jelöltek), s a K hangot azonos képzési helyű párjai (G-H) közül a H-val cserélem fel, máris tudjuk, miről van szó: HNN - HuNNia földjéről, Kárpáti Hazánkról. Gondolkoztál-e ezen, esztelen magyar megalkuvó, aki az 'eddig is valahogy volt, s eztán is lesz valahogy' lealacsonyító álbölcsessége alapján nyugszol bele minden rosszba, nyalod a talpát gyilkosaidnak, rabtartóidnak, tartod oda képedet harcos kiállás helyett újabb és újabb pofonokra, s még vigyorogsz is hozzá büszkén, s hagyod magukra legjobbjaidat?" (Lajdi Tamás: A szkíta-magyar kereszténység megéled; Brusam Kiadó; Békéscsaba, 2008.) Túl egyszerű lenne azonban e képlet, ha csak a Pilis megkaparintásában vélnénk az ellenünk irányuló hódító törekvések kiváltó okát megtalálni. A személyes gonosznak mindvégig tudomása volt az egész üdvtörténeten át, mely hamarosan végkifejletéhez ér, hogy a Teremtő, aki ellen a sátán az ember ideája miatt irígységből föllázadt, kijelölt (és nem kiválasztott!) egy nemzetet az idők kezdetén a Szent Lélek által kiárasztott őskinyilatkoztatás megőrzésére a vaskor (Káli-júga) ínséges idején. Ez a nemzet - sokak számára akármennyire hihetetlen is - a magyarság. Mivel a sátán fáziskésésben, de ellenkező előjellel mindig az Istent majmolja (SáTáN; iSTeN), utánozza, Isten példáját követve az emberi történelem mélypontján szintén kijelölt egy embercsoportot az arab félsziget mélyén, mely, mint az embert az árnyék, mindenüvé követi a sumér idők óta népünket. Nem csak a szemita népeknek a sumér-szkíta magaskultúra és nemzet fizikai megsemmisítésére irányuló kísérleteire gondolok, hanem sokkal inkább arra a kultúrtörténeti botrányra, ahogyan tendenciózusan szelektálva és megmásítva a sumér hagyomány szent iratait, belőlük a második babiloni "fogságban" tartózkodó zsidóság az általunk "Ószövetségnek" nevezett iratokat összelopkodta, ezzel illegitim módon magának vindikálva a legősibb kinyilatkoztatott hagyomány birtoklásának jogát. A népünk véréből származó isteni megtestesülés, a pártus Jézus meggyilkoltatása és feltámadása utáni évszázadok folyamán az arab előretörés elől Mezopotámiából északi irányba menekülő pártusok utódait árnyként kísérő zsidóság a VII-VIII. században sem vált hűtlenné korábbi önmagához: a Kazár Hun Birodalom szövetségében álló eleinket követte a kazár kagán országába, ahol a mit sem sejtő uralkodót és környezetét arról is képes volt meggyőzni, hogy az arab expanzió megállítása érdekében fölvegyék a mózesi hitet. A Kárpáti Őshazába történő visszatérésünk egyik fő kiváltó oka az volt, hogy nem voltunk hajlandóak meghajolni a jahvizmus hatalmai előtt. Hiába volt minden, az első keresztény ezredforduló idején a római kereszténység álcája mögé bújtatott vallási tanok formájában újabb kísérletet tett "e világ fejedelme", hogy hatalma alá gyűrje a magyarságot. E folyamat egészen a mohácsi tragédiáig tartott, a Magyar Keresztút intenzívebb szakaszba lépéséig, amikor egy viselkedésében és fölfogásában szintén ősszemita vallás, a törökök képében megjelenő iszlám lerohanta Hazánkat, miközben az európai hatalmak ismét tétlenül, díszpáholyból nézhették végig, hogyan hullatja vérét őértük is a magyar. A Habsburg megszállás évszázadain keresztül mindmáig egy pillanatra sem csillapodott a nemzetünk megsemmisítését célzó törekvés, mely a Kárpátok övezte Szentföld megszerzése érdekében zajlik. Társadalmunk célzatos demoralizálása, a magyar érdekek szándékos figyelmen kívül hagyása a ma hatalmon lévő hazaáruló politikai erők által, az amúgy is meggyalázott, megcsonkított szegény Magyarország tudatos eladósítása és kiszolgáltatottá tétele, a nemzeti vagyon ár alatti kiárusítása idegeneknek, a Nemzet szaporodását akadályozó tényezők és intézkedések támogatása a két nép drámai szembenállásának kicsúcsosodását, az üdvtörténet végkifejletének beköszöntét jelzik. Régóta szívszorongva várjuk már, hogy az a Szent Pió testvér által számunkra megjövendölt gyönyörű madár végre kiröppenhessen az országnyi kalitkából, hogy végre kezdetét vegye mindaz a nagy boldogság, mely az ő jövendölései szerint általunk fog majd kiáradni az egész világra. Ideje már, hogy az ellenünk fölheccelt, nemzetünk kebelén sokáig melengetett, vipera módjára tekergő, saját valamirevaló történelem nélküli, kis tolvaj népecskék ellenünk irányuló, aljas machinációikkal a Magyar Birodalom elcsent utódállamaiban végre az igazság fényében megszégyenülve felhaggyanak. Túl régóta hangzik már az az egész történelmen át zengő mondat, melynek vége felé a népek Krisztusának szerepét magára vállalt magyarság számára kulcsszerepet szánt az Isten. Úgy hiszem, elérkezett az idő, hogy a teljes emberiség sorsát is megnyugtató módon rendezve e mondat végére maga a gonosz felett diadalmaskodó Isten tegye ki a pontot. Lajdi Péter Nürnberg, 2008. november 23., Krisztus Király ünnepén