Trianon 90 - A francia felelősség
A trianoni békeparancs 90. évfordulójának közeledtével magyarul és angolul közzé tesszük Dr. Balogh Sándor elemzését a francia felelősségről.
MVSZ Sajtószolgálat
Dr. Balogh Sándor
A francia felelősség
Szemelvények az
ÖNRENDELKEZÉS ÉS AZ ÚJ VILÁGREND
Elemzések és javaslatok a nemzetiségi kérdés megoldásához
c. könyvéből, amely 2008-ban, a Magyarok Világszövetségének kiadásában jelent meg
Magyarországot zsarolással vették rá a békeszerződés aláírására. A fegyverszüneti megállapodás után a magyar kormány feloszlatta a magyar hadsereget. A Szövetséges képviselők azzal fenyegették Magyarországot, hogy ha megtagadja a békeszerződés aláírását, akkor a román hadsereget rászabadítják az akkor már védekezésre képtelen országra. Az országot nemcsak arra kényszerítették, hogy ratifikálja a szerződést, hanem arra is, hogy törvénnyé tegye. Ez az 1921. évi XXXIII. Törvény formájában ismert. Első paragrafusa így kezdődik: "Tekintettel a kényszerhelyzetre...". Vagyis, a békeszerződést ráerőltették Magyarországra, holott a legalapvetőbb jogi szabályok szerint csak a szabadon vállalt szerződések érvényesek.
A második szempont Quigley elemzésének elolvasása után vethető fel. Rámutat, hogy a magyar vezetőséget
csellel vették rá arra, hogy aláírja a trianoni békeszerződést, amelyet ezt követően örökre megbántak. Maurice Paléologue, a francia külügyminisztérium főtitkára (aki azonban a legnagyobb francia iparos, Eugene Schneider megbízásából tevékenykedett), alkut kötött a magyarokkal, hogy ha aláírják a trianoni békeszerződést úgy, ahogy van, és Schneidernek biztosítják a magyar államvasutak, a budapesti kikötő, és a magyar Általános Hitelbank fölötti ellenőrzés jogát, akkor Franciaország német-ellenes keleteurópai blokkjának egyik bástyájává tenné Magyarországot, katonai megállapodást kötne Magyarországgal, és megfelelő időben majd kieszközölné a trianoni békeszerződés alapos felülvizsgálatát. Ennek a bonyolult alkunak a magyar felét nagy részben végre is hajtották, de az angolok és az olaszok ellenezték a francia gazdasági ellenőrzés bővítését Közép-Európában, ezért a tárgyalások megszakadtak, és megakadályozták, hogy Magyarország elnyerje az ellenszolgáltatást.[1]
Nehéz elképzelni, hogy a minisztérium főtitkára belekezdhetett volna ilyen fontos és bonyolult alkuba, (és komolyan vették volna), a Tigrisnek is nevezett francia miniszterelnök, Georges Clemenceau, vagy legalább a külügyminiszter engedélye nélkül. De, ha Clemenceau benne lett volna a dologban, lehetséges-e, hogy szándékosan törekedett arra, hogy a békeszerződés feltételei különösen súlyosak legyenek Magyarországra nézve, azért, hogy okot adjon az alku elfogadására abban a reményben, hogy azt majd megfelelő időben módosítani fogják (ami sohasem történt meg), és ugyanakkor zsarolja Magyarországot azért, hogy ott megvethesse a lábát a francia gazdasági érdekeltség? Ezen a módon a trianoni békeszerződés Wilsonnak nemcsak a nyílt diplomáciára vonatkozó ígéretét szegte meg, hanem azt az ígéretét is, hogy nem lesz többé hatalmi politika a térségben.
Valójában háromszoros irónia az, hogy Franciaország, amely láthatólag kezdeményezője volt azoknak az eseményeknek, amelyek a háború kitöréséhez vezettek, azzal a céllal, hogy megakadályozza a német befolyás növekedését a Közel-Keleten, nemcsak részt vett annak a Magyarországnak az elítélésében, amely a Habsburg törekvések áldozata lett, és a császári koronatanácsban a háború egyetlen ellenzője volt (miközben a kisebbségek képviselői lelkesen támogatták azt a vonalat, amely végül a háborúhoz vezetett), és nemcsak a francia üzletemberek húztak hasznot Magyarország kárára, de Franciaország azt a Romániát tette saját közép-európai politikájának zászlóshajójává, amely Magyarország halálos ellensége volt.
Úgy tűnik, hogy miután a titkos okmányok előkerültek Párizsban, Mitterand elnök tett néhány olyan megjegyzést Budapesten az 1980-as évek végén, (amiért a románok súlyos kritikával illették,) amit úgy is lehetett venni, mint bocsánatkérést vagy egy hiba beismerését. Annak is van* néhány jele, bár gyenge és homályos, hogy Franciaország kész lenne legalább elfogadni olyan lépéseket, amelyek segítenének helyrehozni az emberi jogok helyzetét az utódállamokban, és ezért időnként nyilvánvaló súrlódás alakult ki a román és a francia kormány között.
Az egyik ilyen súrlódás 1989-ben jelentkezett az ENSZ emberi jogi bizottságának meghallgatásain Genfben. M. Michel Rocard francia miniszterelnök, a bizottság egyik tagja, február 6-i megjegyzésében azt mondta:
A bizottságnak nem kellene vonakodnia attól, hogy megvizsgáljon olyan helyzeteket, mint amilyent a szerencsétlen romániai nép tapasztalt, akinek vezetői leszakadtak arról a nagy áramlatról, amelyet Európában éppen most erősítettek meg Bécsben, az emberi jogok védelmét szolgáló eljárások jóváhagyásával.[2]
A román válasz nem is tagadta a vádat, amint azt a másnapi sajtóközlemény is jelentette. Ehelyett Franciaországot sértegette a franciaországi és a romániai helyzet összehasonlításával:
Románia megfigyelője közölte, hogy a tegnapi díszvendég olyan célzást tett országával kapcsolatban, amelyet vissza kellett utasítania. Ha Franciaország miniszterelnöke tisztán szemlélte volna az emberi jogok kérdését, akkor betegségben vagy nélkülözésben elpusztuló emberek millióit láthatta volna, munkanélküliek millióit és hontalanok százezreit. Nem lett volna bölcsebb Franciaország képviselőjétől, ha a saját portáján sepergetett volna? - kérdezte.[3]
Ez a szóváltás természetesen Ceausescu rendszerének gyengülése idején zajlott. A román válasz egyébként is almát hasonlít össze körtével. Más dolog az, ha pozitív kormányzati politika ellenére létezik munkanélküliség és szegénység, és megint más a kormányzat által támogatott megkülönböztetés, terror és fajirtás. De még a gyűlölt diktátor bukása után sem sokat változott a romániai kisebbségek helyzete, az 1996-os választásokig. Francia hivatalos személyek még Ceausescu bukása után tett kijelentéseikben is szemmel láthatóan jelezték, hogy érdekeltek az ügy napirenden tartásában és abban, hogy nyomást gyakoroljanak Romániára, amíg nem javít gyakorlatán.
A jóvátételek és bocsánatkérések ezen időszakában azonban a legkevesebb, amivel Franciaország tartozott Magyarországnak és a magyar nemzetnek, ha nem is egy erős és egyenes bocsánatkérés, de legalább az lett volna, hogy egy megkésett, de őszinte erőfeszítést tegyenek arra, hogy helyrehozzák a 75 évvel korábban Trianonban elkövetett hibákat.
(...)
A trianoni béketárgyaláson ... csak fondorlattal tudták megindokolni a már előre kitervezett végeredményt.
A felelősség kérdése
A ... fondorlatot M. Millerand fogalmazta meg a békeszerződés kísérőlevelében: "A szövetséges és megszálló hatalmak ... nem felejthetik el, milyen nagy Magyarország felelőssége a háború kirobbantásában, és általában véve a Monarchia imperialista politikájában."[4]
Más szóval, Magyarországot a háború kirobbantásának felelőssége miatt kellett megbüntetni. Előszöris, még ha ez így is volna, a büntetés legalkalmasabb (és büntető jellegű) módja az anyagi jóvátétel lett volna. Bár a békeszerződés VIII. fejezetében Magyarországnak a 161. pontban mghatározott felelőssége alapján előírt jóvátétel összege indokolatlan és eltúlzott, a jóvátétel esetében csak az összeg vitatott, és nem az elv. De egy ország megcsonkítását az agresszió miatti büntetésként, és annak eldöntését, hogy Magyarország nem tudta kezelni kisebbségi problémáit, és ezért megoldásként akár csak kisebbségi területeket is elcsatoljanak, nem is beszélve a tiszta magyar többségű területekről, sehol sem engedi meg a nemzetközi jog, kivéve a "hatalom teszi a jogot" elvét.
De még egy felületes vizsgálattal is kiderül, hogy Magyarország volt a legkisebb mértékben felelős a háborúban részt vevő összes fél közül. A Columbia egyetemen tanító L. W. Cramer részletes tanulmányában[5] elég hibát talál ahhoz, hogy körben az összes résztvevőnek rovására írjon néhányat. Még az Egyesült Államok is saját szándékos cselekedetein keresztül, amelyek a Lusitania elsüllyesztéséhez vezettek, keveredett bele a konfliktusba. Cramer idézi laFollette szenátort:
Négy nappal a Lusitania indulása előtt Wilson elnököt személyesen figyelmeztette Bryan külügyminiszter, hogy a Lusitania fedélzetén hat millió lövedéknyi munició volt. Annak ellenére, hogy a hajón robbanóanyagokat szállítottak, utasoknak is felajánlották, hogy ezen a hajón utazzanak a robbanóanyagokkal együtt, amivel megsértették az ország azon szabályzatát, amely megtiltotta, hogy utasok tartózkodjanak veszélyes robbanóanyagot szállító vonaton vagy hajón. Bryan Wison elnökhöz folyamodott, hogy akadályozza meg, hogy utasok legyenek a Lusitánia fedélzetén.[6]
Így nagy a kísértés annak feltételezésére, hogy a Lusitania civil utasait szándékosan használták csalétekként, hogy ezzel előidézzék az amerikai háborús gépezet belépését a háborúba a szövetségesek oldalán.
Lehetetlen volna részletezni a háború 1914-es kitörését megelőző három évtized titkos vagy fél-titkos szövetségeinek és manővereiek bonyolult szövedékét. Cramer először különbséget tett "azon legalapvetőbb mélyen fekvő [a háborút kiváltó] okok között, amelyek messzire visszanyúlnak Európa történelmébe és diplomáciájába"[7], amelyek megelőzték a merényletet, és a közvetlen okok, a merénylet utáni események között. Az alapvető okokat négy kategóriába sorolja:
1. olyan titkos szövetségek rendszere, amelyen az állítólagos "hatalmi egyensúly" nyugodott
2. a nacionalizmus
3. az imperializmus
4. a militarizmus.
... ezen négy alapvető ok tekintetében felelősnek kell tekinteni az összes érintett országot.[8]
Valójában azt látszik sejttetni, hogy a bizonyítékok alapján a szövetséges oldal legalább két okban, ha nem is mind a négyben, legalább annyira vétkes volt, ha nem még vétkesebb, mint a központi hatalmak.[9]
Nyilvánvaló, hogy a francia-porosz háború után, amely Németország döntő győzelmével ért véget 1871-ben, vagy legalábbis 1891 óta, a két oldal, köztük Németország, Franciaország, Oroszország és Anglia felsorakozva várta azt a szikrát, amely kirobbantja a háborút, amelyre mindegyik fél azt hitte, hogy ő fogja megnyerni.[10] 1907-ben Anglia csatlakozott Franciaországhoz és Oroszországhoz, ez lett a hármas Antant.
Úgy tűnik, hogy a globális összetűzésre való felkészülés lépéseinek utolsó sorozata éppen hónapokkal a merényletet előtt történt. Horthy tengernagy emlékiratai szerint 1913 novemberében a három Tengely-hatalom titkos megállapodást kötött flottáik összevonására az olaszországi Nápoly körzetében, "és néhány hónappal korábban Anglia és Franciaország is hasonló megállapodást kötött."[11]
Cramer olyan bizonyítékokkal szolgál, amelyek láthatóan azt mutatják, hogy mind a háború kitörése előtt, mind a háború alatt a szövetséges oldal volt a kegyetlenebb, ravaszabb és alattomosabb. Idéz például egy jelentésből, amelyet a londoni orosz nagykövet küldött Sazonov orosz külügyminiszternek, egy 1914. november 20-án zajlott beszélgetést Grey brit külügyminiszterrel:
Eleget mondott nekem annak bizonyítására, hogy bizonyos speciális feltételek esetén Anglia belépne a háborúba. Ehhez, véleményem szerint, két feltétel szükséges: előszöris, Franciaország tevékeny beavatkozása a háborút általánossá kell tegye; másodszor, feltétlenül szükséges, hogy az agresszió felelőssége ellenségünkre háruljon... Az, hogy ki legyen végül az agresszor, a legnagobb jelentőséggel bír. Csak ilyen feltételek mellett szerezheti meg a brit kormány a közvélemény támogatását, amelyre szüksége van az erélyes fellépéshez...[12]
Más szóval, mindössze annyit kell tenni, hogy Németországot és/vagy Ausztriát provokálni kell, és rávenni, hogy tegyék meg az első csapást, Franciaországot be kell vonni a konfliktusba, és az angol közvéleményt félre kell vezetni, hogy támogassa azt a háborút, amelyre már viszket a kormány tenyere. Mindkét feladat könnyű volt. Két ellenséges ország, Franciaország és Oroszország közötti központi földrajzi fekvése miatt Németország nem harcolhat egyszerre két fronton. Ezért védelme érdekében olyan tervre kell támaszkodnia, amellyel megelőző csapást mérhet először Franciaországra, mielőtt Oroszország befejezi mozgósítását, úgy, hogy akkor a keleti frontra koncentrálhatják erőiket, a titkos, de a franciák által ismert Schlieffen Terv szerint. Ez Alfred Schlieffen grófról, a német vezérkar főnökéről kapta nevét.
Ez a terv biztosította azt a kibúvót, amelyre a szövetséges hatalmaknak szüksége volt. Felbújthatták az ellenségeskedést, de a háborút kirobbantó agresszió vádjával a németeket bélyegezhették meg, mindaddig, amíg Oroszország csak felkészült, de nem támadott. [13] De a francia kormány viselkedése is magas fokú érzéketlenséget mutatott saját népe irányában. Tudtak arról, hogy a Schlieffen Terv Franciaország azonnali lerohanására és a fancia hadsereg teljes vereségére számít, mégis készek voltak ezt a valószínűséget elfogadni a végső győzelem reményében.
Ami azt illeti, Franciaország bevonása nem volt nehéz. Franciaország valójában szinte ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen bármilyen nagyobb konfliktusban, amióta az 1894-es "szigorúan titkos" francia-orosz megállapodás szorosan összekapcsolta a két ország katonai akcióit. Megint csak az volt a feltétel, hogy úgy tűnjék, mintha Németország lett volna az agresszor, aki szükségessé tette az egyezmény megkötését. "Az egyezmény feltételeit 1918-ig nem hozták nyilvánosságra. Még a francia parlament is, amikor hadat üzent Németországnak, nem volt teljes tudatában azoknak a kötelezettségeknek, amelyeket Franciaország vállalt Oroszország felé."[14]
Franciaország újabb jelentős lépést tett arra, hogy Oroszországot belecsábítsa egy lehetséges katonai akcóba, amikor 1911-ben megállapodást írt alá Oroszországgal, amely lehetővétette, hogy Oroszország
400-500 millió frank értékben kölcsönkötvényeket bocsásson ki a párizsi pénzpiacon vasútépítésének finanszírozására, azzal a feltétellel, hogy Oroszország azonnal elkezdi a vezérkarok által közösen eldöntött stratégiai vasútvonalak építését, és jelentősen növeli az orosz hadsereg békebeli hatékonyságát.[15]
Franciaország még a merénylet után is erősen támogatta, hogy a háború annyira általános legyen, amennyire csak lehetséges. Szerbia küszöbön álló megszállásának fényében ahelyett, hogy óvatosággra és mérsékletre intett volna,
Franciaország támogatásáról biztosította Oroszországot a francia-orosz elkötelezettségeknek megfelelően... Ez felért egy "kitöltetlen csekkel", amellyel támogatást biztosított Oroszországnak, bármilyen lépést is tesz arra, hogy megakadályozza Ausztriát Szerbia elleni terveinek véghezvitelében.[16]
A Schlieffen terv fényében ez azt jelentette, hogy az orosz harci készülődés Németországot is belevonja a konfliktusba, és Németországot arra szorítja, hogy megtámadja Francaiországot. Amíg a francia kormány az orosz és a szerb kormánynál továbbra is szította a háború kirobbantását, az osztrák koronatanács (amelyben Magyarországnak egyetlen szavazata volt, amellyel Tisza István miniszterelnök a keményvonalas tábor ellen szavazott, míg az összes kisebbségek képviselői a kemény vonalat támogatták) július 7-én kemény választ szavazott meg[17], követelve a merénylet felelőseinek kiszolgáltatását. Tisza István ellenkezése miatt[18] a tervet ezúttal mégis elnapolták. Július 14-én azonban "talán felháborodva a szerb kormánytisztviselők és újságok provokatív viselkedésén, valamint a Brechtold által előadott szempontok befolyására, a Tisza család végül beadta derekát a kabinet ülésén, és beleegyezett abba, hogy a szerb ultimátum feltételeit szándékosan elfogadhatatlanná kell tenni."[19]
De Tisza ezzel még nem végzett. Amikor július 19-én a kabinet a végleges tervezetet elfogadta, még mielőtt Tisza beleegyezését adta volna az ultimátumhoz, egy utolsó eredménytelen kísérletet tett a háború lokalizálására, arra szorítván a kabinetet, hogy egyezzen bele, hogy "a háború kitörése után azonnal egy nyilatkozatot kell küldeni a nagyhatalmaknak, amely szerint a Monarchia nem hódító háborút folytat, és nem szándékozza bekebelezni a Szerb Királyságot."[20]
Az ultimátumot július 23-án adták át, 48 órás válaszadási határidővel. A szerb kormány mozgósítással válaszolt, és a szerbek megtagadták, hogy kiadják a merénylőt.
Horthy Emlékiratai szintén érdekes betekintést nyújtanak abba az osztrák gondolkodásba, amely hozzájárult Ausztria agresszív állásponthoz, és megmagyarázza Magyarország vonakodását az osztrák álláspont elutasítására. A merénylet után Horthyt magához hívatta Károly főherceg[21], a korona új örököse Ferdinánd meggyilkolása után, és megkérdezte Horthyt: "Nos, mire számíthatunk?" "Egy világháborúra" - válaszolta Horthy, amire Károly elmagyarázta, hogy az osztrák külügyminiszter éppen most biztosította őt arról, hogy a háború Szerbiára fog korlátozódni. Amikor Horthy elmagyarázta, hogy a háború miért fog túl terjedni Szerbián, a trónörökös felkiáltott, hogy "Az milyen borzalmas lenne!"[22] Úgy tűnik, a magyarok jobban tisztában voltak a nemzetközi helyzettel, mint az osztrákok.
Ebben az összefüggésben maga az Osztrák-Magyar Monarchia is a kisebb hatalmak közé tartozott, de Magyarországnak sajnos még a monarchián belül is alig volt szerepe a külpolitikában. Ferdinánd halála után sem a Monarchiának, sem Magyarországnak nem voltak területi vagy imperialista törekvései. Akkor miért lenne Magyarország agresszor?
A Trianonban törvényt ülő szövetséges és társult hatalmak, annak ellenére, hogy ítéletüket arra alapozták, hogy elsősorban Magyarország volt felelős a háborúért, sohasem vizsgálták ezt a kérdést. Hadd végezzük el helyettük, kissé megkésve, ezt a házi feladatot. Metafizikai és szótári értelmezésben az agresszor az, aki elsőként zavarja meg a békét vagy indít ki nem provokált támadást. A 16. századi holland Hugo Grotius, akit a nemzetközi jog atyjának tekintenek, hasonló meghatározást ad: "a béketörők nem azok, akik erőszakkal állnak ellen az erőszaknak, hanem azok, akik elsőként alkalmazzák az erőszakot."[23]
Ebben az értelemben az igazi agresszor Szerbia volt, a mögötte álló pánszláv orosz érdekekkel és az Oroszország mögött álló Franciaországgal együtt, akik bátorították a terrorista tevékenységet a Monarchiával szemben legalább tíz éven át a sikeres szarajevói merénylet előtt. A trónörökös és felesége ellen elkövetett merénylet csak a leglátványosabb volt abból a legalább hét terrorcselekményből, amelyekkel négy éven át próbálták kirobbantani a háborút. És mi volt Szerbia felelőssége az esetért? Megint csak Grotius szerint:
Ha egy állam alattvalói fegyveres erőszakot követnek el anélkül, hogy erre államuktól kaptak volna parancsot, fel kell deríteni, hogy a magánemberek által elkövetett cselekmény hivatalosan jóváhagyottnak tekinthető-e... Ennek megállapításához három dolog szükséges: volt-e tudomásuk a cselekményről, hatalmukban állt-e megbüntetni a tetteseket, vagy elmulasztották-e ezt megtenni... Az ilyen mulasztás egyenértékű azzal, mintha parancsot adtak volna.[24]
Nincs sok kétség afelől, hogy a szarajevói gyilkosságok esetében mindhárom feltétel teljesült. Azon felül, hogy a szerb hadsereg biztosította a bombákat és a pisztolyokat, és segített becsempészni a merénylőket Boszniába, " a kabinet tagjai, Pashitch elnökkel együtt, tudtak az összeesküvésről már hónapokkal előtte, és nem tettek hatásos intézkedést sem végrehajtásának megakadályozására, sem Ausztria megfelelő értesítésére", eltekintve attól a halvány célzástól, hogy "Ferenc Ferdinánd jelenléte a boszniai hadgyakorlaton esetleg arra bátoríthatja az osztrák hadseregben szolgáló ellenséges érzelmű ifjakat, hogy életére törjenek".[25] A merénylet tekintetében tehát Szerbia volt a közvetlen agresszor, háta mögött Oroszországgal és Franciaországgal.
De mit lehet mondani a háború Szerbián túli kiterjesztésének felelősségéről? Az mindenesetre igaz, hogy a Monarchia üzenete nagyon kemény volt. De tekinthető-e agressziónak? Az 1894-es francia-orosz katonai szövetség úgy fogalmazta meg, hogy "az az agresszor, aki először mozgósít". Ezen kritérium alapján egyszerű az ítélet: Szerbia mozgósította elsőként haderejét 1914. július 25-én, kilenc órával az osztrák ultimátum lejárta előtt. Ausztria-Magyarország csak hat órával a szerbek után mozgósított. Oroszország titokban még aznap mozgósított. Ily módon, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, nem Magyarország volt az agresszor, és semmiképpen sem felelős az I. Világháborúért.
[1] Quigley, 274-275. o.
* Ezt 1998-ban írtam.
[2] UN Information Service, February 7, 1989 .
[3] Ugyanott, 1989. feb. 8.
[4] A. Millerand kísérőlevele a Szövetséges és Társult Hatalmaktól a magyar békeküldöttségnek, Párizs, 1920. május 6. Magyar fordítás: lásd Gerő András szerkesztő, SORSDÖNTÉSEK (Budapest, Göncöl Kiadó, 1989) 163. o.
[5] L. W. Cramer, THE DIPLOMATIC BACKGROUND OF THE WORLD WAR
[6] Ugyanott, 115-116. o.
[7] Ugyanott, 7. o.
[8] Ugyanott
[9] Ugyanott, 7-8. o. A bizonyítékokat lásd az 1. és 2. fejezetben, a 7-59. oldalon.
[10] A közelgő háborúra való felkészülés részleteit legjobban Cramer írja le és elemzi az idézett műben. Más riportok és magyarázatok, köztük több merényletkísérletről a monarchia képviselői ellen, a Bodolai Zoltán által idézett számos könyvben található: THE UNMAKING OF PEACE, The Fragmentation and Subsequent Destruction of Central Europe after World War One by the Peace Treaty of Trianon (Cleveland, Arpad Publishing, 1984), 14-18. o.; A forrrások: Z. Bodolai, TIMELESS NATION, (Sydney, 1977), Oscar Jaszi, THE DISSOLUTION OF THE HABSBURG MONARHY (1929), S. B. Vardy, HISTORY OF THE HUNGARIAN NATION (USA, 1971), Sandor Szilassy, REVOLUTIONARY HUNGARY 1918-1921(USA, 1971), Horthy Miklós: EMLÉKIRATAIM, 2. kiadás (Toronto: Weller Publishing, 1974), 75. o.
[11] Horthy Miklós: EMLÉKIRATAIM, 2. kiadás (Toronto: Weller Publishing, 1974), 75. o.
[12] Cramer, 57-58. o.
[13] Ugyanott, 67-68. o.
[14] Ugyanott, 20. o. További részletek ugyanott, 18-20. o.
[15] Ugyanott, 56. o.
[16] Ugyanott, 67. o.
[17] Utólag visszatekintve az ember arra gondol, hogy benne lettek volna az összeesküvésben, hogy a háború kirobbantására vegyék rá a Monarchiát?
[18] Tisza István 1914. július 8-án írt a császárnak, ellenezve Szerbia háborúba kényszerítését, és ezt a következő kijelentéssel zárja: "...az Ön iránti őszinte szolgálatom ellenére, vagy inkább éppen annak okán, nem tudok osztozni a felelősségben egy háborúért mint az egyetlen és agresszív megoldásért." Tisza István magyar külügyminiszter levele Ferenc József császárnak és Magyarország királyának. Nyomtatásban: Raffay Ernő, MAGYAR TRAGÉDIA; TRIANON 75 ÉVE (Budapest, Püski Kiadó, 1995), 220. o.
[19] Ugyanott, 64. o.
[20] Ugyanott, 68. o.
[21] Itt ugyanarról a későbbi IV. Károly szerencsétlen sorsú utolsó Habsburg uralkodóról van szó, akit 2004-ben II. János Pál pápa boldoggá avatott. - Ford.
[22] Ugyanott, 74. o.
[23] Hugo Grotius 3, XX, 28. Grotius normáit a józan ész szerinti azon megközelítésből vezeti le, hogy bizonyos szabályok nélkül nem létezhet stabil nemzetközi rendszer.
[24] Ugyanott, 3, XX, 30.
[25] Cramer, 59-60. o. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
