Megkésett jókívánság

 

Bevezetés

Karácsony táján ajándékkal szoktunk kedveskedni a szívünkhöz közel állóknak, ezért én is meg akartam ajándékozni egy írással a magyar népet. Először arra gondoltam, valamilyen politikai felvilágosító cikkben megmutatom, hogyan csinálnak bolondot húsz év óta mértékadó politikusaink a választóikból, majd szellemi vezetőinket, a főpapságot vettem célba, akik a Mestertől a tanítás továbbadásának küldetését kapták, hogy megmutassam ebbéli mulasztásaikat. Végül lemondtam mindkettőről, és úgy döntöttem, idén az ismereteim legjavából, legértékesebb kincseiből készítek ajándékot szeretett nemzetemnek, mely ismeretek alapjai lehetnek minden bölcsességnek, többek között a politikai tisztánlátásnak is. A sok vacillálás eredménye viszont az lett, hogy a karácsonyi ünnepkörből kicsúszva, újévi jókívánságként is csak februárban nyújthatom át szerény írásomat. Az ismeret pedig, amit közvetíteni szeretnék nem más, mint annak belátása, miképpen vagyunk mi a szó fizikai és legvalóságosabb értelmében is a Fény gyermekei, megismerjük a lélek fizikai realitását, megtudjuk mi az alapvető különbség az élő és az élettelen teremtmények között, illetve mi az ember, a legfőbb teremtmény célja.

A kérdés kifejtéséhez óhatatlanul érinteni kell a fizika, a geometria területét, de a megértéséhez bőven elegendő a derékszögű koordinátarendszer alapjainak ismerete. Arra biztatok mindenkit, ne ijedjen meg a száraznak tűnő geometriai ismeretektől, olvassa végig és értelmezze a leírtakat, mert megéri: Olyan új szemüveget, új látásmódot kap, amelyen keresztül a körülöttünk lévő kuszaság kiegyenesedik, a bonyolultból egyszerű lesz, és nem utolsó sorban segít elválasztani az igazat a hamistól, a jót a rossztól, egyszóval segít rendbe tenni az életünket.

 

Négydimenziós világunk: A téridő

Mint tudjuk, a létezésünk négydimenzióban, az ún. téridőben történik. Ebből három tér jellegű, egy pedig idő jellegű dimenzió, azaz egymásra merőleges kiterjedés. A három térdimenzió egy kocka csúcsából kiinduló éleiként képzelhető el, amint egymásra merőlegesen meghatároznak egy (X, Y, Z) koordináta rendszert. A negyedik dimenziót, az időt, az előző háromra merőlegesen kell elképzelni. Mint ahogy az X, Y és Z kiterjedés mindegyike merőleges a másik kettőre, úgy a T (idő) kiterjedés is merőleges a másik háromra.

A „téridő” szóösszetétel is jelzi, hogy van valami különbség a tér- és az idődimenzió között, annak ellenére, hogy alapvetően mindegyik egy-egy, egymásra merőleges kiterjedést jelent. Egyik legszembetűnőbb különbség a tér és az idő között, hogy az egyik áll, a másik pedig mozog, azaz „megy”. A térnek nincsenek kitűntetett irányai, az időnek viszont vannak: Múlt és jövő. További különbség, hogy a teret, pontosabban a környezetünk térbeli tulajdonságait látjuk, érzékeljük, az időt viszont nem.

Első ránézésre ezeket a különbségeket állapíthatjuk meg a tér- és az idődimenzió között. Vizsgáljuk meg kicsit alaposabban, mit jelentenek ezek a különbségek. Mit jelent pl. az, hogy „megy az idő”? Valóban az idő megy? Mindnyájan tapasztaltuk már az állomáson meginduló vonatban ülve, hogy a szomszéd vágányon álldogáló vonathoz képest hirtelen nem tudtuk eldönteni, vajon a mi szerelvényünk indult-e el, vagy a másik. Ez a bizonytalanság egészen addig tart, míg ki nem tekintünk a pályaudvar épületére, ami fix viszonyítási pontnak tekinthető.

Ugyanígy vagyunk az idővel is. Úgy érezzük, hogy az „idő megy”. Pedig az idő nem tud menni, hiszen tudjuk, hogy az is csak egy „kiterjedés”, egy irány, mint a tér másik három iránya. Valójában nem az „idő megy”, hanem a mi háromdimenziós terünk mozog az idődimenzió mentén a múltból a jövő felé. Alapvetően ez a mozgás különbözteti meg az idődimenziót a térdimenzióktól, és ez jelöli ki a MÚLT és JÖVŐ irányait is.

Mielőtt a tér időtengely menti mozgásának részletesebb vizsgálatába belemennénk, vegyünk egy kis ízelítőt a téridő szerkezetére vonatkozó ismeretekből. Az ismertetést Fercsik János: A relativitás szemlélete (Magvető, 1977) című munkájából veszem, az idézetek onnan származnak.

"Hermann Minkowsky (1864-1909) göttingai matematikus mutatta meg 1909-ben megírt Tér és idő című értekezésében, hogy miként kell a téridőt ábrázolni. Minkowsky négy, egymásra merőleges (!!) tengelyt használ (»hosszúság«, »szélesség«, »magasság« és »idő« tengelyek), mert a téridő négydimenziós. Mind a négy tengelyt azonos mértékegységben kell skálázni; egységesen méterekben történik a mérés és a skálázás.

Az időt eddig – a hagyomány szerint – másodpercekben (szekundumokban) mértük. Az időnek méterben történő mérése és ábrázolása csak az első pillanatban megdöbbentő és felháborító, némi töprengés és csekély megfontolás után teljesen természetessé válik. Hogyan tudjuk méterekkel mérni? Egyszerűen. Megállapítjuk, hogy a kérdéses t* időtartam (másodpercekben mérve) alatt az állandó sebességű fénysugár mekkora utat tesz meg, és ez a megtett úthossz lesz a tér-időben a t időtartam (méterekben mérve). Mivel a fény sebessége légüres térben a tömegektől távol, kerek értékben c = 3x108 m/sec, így a hagyományosan mért t* (sec) időadatot méterekké a t= cx t* (m) (4) képlettel tudjuk átszámítani. Például fél másodperc (t* = 0,5 (sec)) a (4) képlet szerint t= 3x108x0,5 = 1,5x108 (m), vagyis 150 000 kilométer időnek felel meg. …. Ki-ki a saját koordinátarendszerében - természetesen a - t tengelyen - megjelölheti eddigi élete fontosabb dátumait. És ha tudná (a jövőbe látna), bejelölhetné a + t tengelyre életének ezután bekövetkező jelentősebb eseményeit. A jelen pillanatot, az ITT és MOST eseményt bárki koordinátarendszerében az origó (O) mutatja.”

Minkowskynak óriási érdeme volt ez a felismerés, hiszen egységes rendszerbe foglalta létezésünket és megmutatta, hogyan halad múlandó életünk az idő tengely mentén a múltból a jövő felé. Szinte elképzelhetetlen, de fizikai tény, hogy naponta kb. 26 milliárd km-t teszünk meg az időtengely mentén anélkül, hogy ebből bármit is érzékelnénk. Kár, hogy ez a nagyszerű tudós még a publikálás évében meghal.

A téridő szerkezetének megértésében nehézséget jelent, hogy a jelenlegi szemléletünkkel semmiképp sem tudjuk elképzelni a téridő négy, egymásra merőleges tengelyét. Ezen úgy segíthetünk, hogy a tér egyik dimenzióját elhagyjuk. Képzeljük el, hogy egy szobában ülünk, amit az asztallap síkjában elmetszünk, és így csak a szoba síkbeli rajzolatát vizsgáljuk, amelyben magunkat – az egyszerűség kedvéért – egy ponttal jelöljük. Ez a JELEN síkja. Erre a síkra merőleges, vagyis a szoba függőleges falával párhuzamos a T időtengely. Képzeljük el, hogy ez a sík, a szoba mennyezetének irányába, vagyis a T időtengely mentén, nagy sebességgel (a fény sebességével) mozog a múltból a jövő felé. Így néz ki világunk, amit az egyszerűség kedvéért nevezhetünk „síkvilágnak”. Ebben a síkvilágban a JELEN síkja, az időtengely mentén fénysebességgel mozog a MÚLT-ból a JÖVŐ felé. Az idődimenziónak ez a három tartománya van: Múlt, jelen, jövő.

Ha mozdulatlanul ülünk, akkor a szobánk és személyünk síkbeli rajzolata nem változik. Viszont tudjuk, hogy a síkbeli pontok mindegyike – benne a saját személyünkkel – a fény sebességével mozog a függőleges, falakkal párhuzamos időtengely mentén a múltból a jövő felé, így a síkbeli pontok síkvilágbeli rajzolata egy folytonosan növekvő függőleges vonal lesz. A fizikában ezeket világvonalaknak nevezzük. Így néz ki a téridőbeli létezésünk. Elgondolkodtató a tény, hogy a térbeli és az időbeli mozgás egymással fordítottan arányos, vagyis ahogy nő egy tömegpont térbeni sebessége, úgy csökken az idő menti mozgásának sebessége, annak látszatát keltve, mintha a térbeli mozgás az idő menti mozgásból származna. Merész feltételezés, de kézenfekvő, hiszen így már az is érthetővé válik, miért pont a fénysebesség az elérhető legnagyobb sebesség, amelyet reális test csak megközelíthet, de el nem érhet. Muszáj feltételeznünk, hogy a térben megfigyelhető mozgás az idő menti mozgásból származik. Mi lehet az a valami, ami az idő mentén mozog a fény sebességével? Mi lenne? FÉNY, mégpedig olyan fény, ami az anyagi szemünkkel érzékelhetetlen, hiszen az idődimenziót nem látjuk. Ennek a feltételezésnek az ellenőrzésével a fizika még adósunk, reméljük nem sokáig.

Viszont az már a fizikailag bizonyított tény, hogy a térbeli környezetünkkel együtt közel 300 000 km-es másodpercenkénti sebességgel repülünk a múltból a jövő felé. Így „telik az idő”. Érdekes, pontosan 100 év óta tudjuk ezt a tényt, a fizika száz év óta használja ezt az ismeretet, a számításaikat ezen ismeretek segítségével végzik, az emberek mégsem tudnak róla, mert beszédnyelven talán még senki sem fogalmazta meg ezt a trivialitást. Pedig amint látni fogjuk, létezésünk eddig megfejtetlen rejtélyei közül számos kérdés megoldásához kulcsot ad.

 

Élő és élettelen

Létezésünk egyik legnagyobb problematikája maga az élet, az élő rendszerek viselkedése, az élet kialakulása és végső értelme. A hivatalos tudomány szerint, az élet – kimondani is szégyen – véletlenül(!!!) keletkezett valamikor, egy nem meghatározható szituációban. Vagyis még ma sem tudjuk pontosan megfogalmazni, mi az élet, mit jelent az, hogy valami él, és azt sem tudjuk, hogyan jöhetett létre. Hogy ez mennyire igaz, meggyőződhetünk az MTA Magyar Tudomány c. folyóiratának erre az írására kattintva, melyből kiderül, hogy tudós kortársaink az élet kialakulásának lehetőségét a korábban vélt „ősleves” helyett most inkább egy „őspizzában” látják. (Én magam titokban a túrós bélesre tippelek, bár lehet, hogy erre a verzióra még évtizedekig várnom kell.)

De térjünk vissza a téridőbeli létezésünkre. Hogyan lehetséges az, hogy ezt a hihetetlenül gyors mozgást nem érzékeljük? Visszakérdezek: Melyik érzékszervünkkel kellene érzékelnünk? Mint tudjuk, öt érzékszervünk van. Melyik képes információt fogadni az idődimenzió felől? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy információt fogadhasson valamelyik érzékszervünk a tér valamely részéből? Ehhez az szükséges, hogy magának az érzékszervnek is legyen az illető térben kiterjedése. Tudjuk, hogy a szemünknek, bőrünknek, fülünknek, nyelvünknek stb. van térbeli kiterjedése, ezért a térben terjedő információk (hatások) „elakadnak” benne, valamilyen hatást, változást okoznak rajta, mely hatást felfogunk, érzékelünk és a tudatunkkal rendszerezünk. Így szerzünk mi a körülöttünk lévő – vagyis térben kiterjedt – világról tudomást.

Jó. De akkor honnan tudunk az IDŐ létezéséről, ha azt soha nem érzékeljük és érzékszerv híján soha nem is érzékelhetjük? Jó kérdés, kedves Olvasó, és nagyon időszerű volt már valakinek megfogalmazni ezt a problémát. Mindnyájunk számára természetes, hogy az IDŐ-t nem látjuk, hanem csak tudunk róla. Nem csak hogy tudunk róla, de érezzük is a múlását, hiszen érezzük, hogy a T időtengely mentén mekkora távolságot teszünk meg, különbséget tudunk tenni 5 perc, 10 perc vagy egy óra között. Viszont az érzéseink olykor csalósak lehetnek, ezért a számunkra láthatatlan idő haladásának mérésére szabályos ciklikus mozgást végző térbeli eszközöket szerkesztünk, és a ciklusok számával már pontosan mérni is tudjuk az idő múlását. Ezek lesznek a különböző órák, ezek segítségével tesszük érzékszerveink számára is érzékelhetővé és kezelhetővé az idő múlását, amiről egyébként csak szubjektív benyomásunk van. Tehát mégis lenne egy hatodik érzékszervünk, amivel éreznénk az idő múlását? Úgy tűnik, igen. És mi lenne az? Természetesen a TUDATUNK.

A tudatunk „látná” az időt? Erről nincs szó, de tény, hogy a tudatnak kell lenni idő menti kiterjedésének is, különben nem tudna ráképeződni a környezetünk idő menti változása. Ha szétnézünk a környezetünkben, természetesnek vesszük, hogy érzékeljük azt, és memóriánkban, mint egy filmszalagon, rögzítjük annak időbeni változásait. Ráadásul az így érzékelt változásokat rendszerezni tudjuk, modellt tudunk építeni a környezetünk viselkedéséről, és annak segítségével ki tudjuk számítani a jövőben eseményeket is. Így dolgozik a tudatunk. A tudatunk segítségével tudunk értelmesen viselkedni. Mit jelent az értelmes viselkedés? Azt, hogy a jelenben olyan dolgot csinálunk, ami a jövőben hasznos lesz, vagyis CÉLSZERŰ tevékenységet folytatunk.

Ilyen viselkedésre az élettelen anyag önmagában képtelen. Erre csak az élő képes. A növényektől az állatokon át, egészen az emberig. Az élő rendszernek kötelező célszerűen viselkednie, (és úgy is viselkedik), különben nem marad életben. Erre az élettelen anyag képtelen, mivel nincs idő menti kiterjedése, nem „tud” az idő létezéséről, így nem is foglalkozik vele. Épp ezért nem tud és nem is akar létrehozni fejlettebb rendszereket, mivel a saját létezéséről sincs tudomása. Igen fontos fizikai tény, – a téridő szerkezetéből adódik –, hogy az anyagot alkotó atomok, molekulák, egyszóval az anyagvilágunk tömegpontjai nem „tudnak” egymás létezéséről, nem juthat el hozzájuk semmilyen információ a pillanatnyi környezetükből. Az anyag minden egyes alkotója, az anyagi világunkat alkotó minden egyes tömegpont, egyedül száguld fénysebességgel az idődimenzió mentén a múltból a jövő felé anélkül, hogy bármi tudomása lenne a környezetéről. Miért nem szerezhet valamely tömegpont információt a saját környezetéről? Azért, mert mint tudjuk, a világunkban az elképzelhető legnagyobb sebesség a fénysebesség lehet. Gondoljunk vissza a szobánkra. A jelen síkjában elképzelhető legnagyobb sebesség a fénysebesség lehet, viszont a jelen síkja – önmagára merőlegesen, az időtengely mentén – szintén fénysebességgel mozog, tehát mire az oldalról érkező síkbeli információ elérné az illető tömegpontot, még ha fénysebességgel mozog is, mire odaér, addigra a szintén fénysebességgel mozgó tömegpont tovább áll a T tengely mentén a jövő felé.

Az élettelen anyag viselkedése épp ezért egyszerű és kiszámítható, hiszen amint látjuk, az anyagi részecskék nem, csak a hatásaik találkoznak egymással, azok pedig a hatás-ellenhatás kíméletlen törvényszerűsége alapján megmérkőznek egymással, igyekeznek legyőzni a másik energiáját, miközben a köztük lévő energia különbség csökken. E tulajdonság következtében fogalmazható meg a termodinamika II. főtétele. Az energiaáramnak ez a megbízható tulajdonsága eredményezi azt, hogy a csapból víz, a konnektorból áram folyik, a kitáguló robbanó elegy autót, vagy turbinát hajt, egyszóval ez teszi kiszámíthatóvá, lakhatóvá a fizikai környezetünket.

Tehát a térben kiterjedt anyag nem tudhat és nem is tud a környezetéről. De akkor hogyan tudhatunk mi a környezetünk, és benne a saját magunk létezéséről, ha testünk csak „öntudatlan” tömegpontokból áll? Sőt, nem csak hogy tudunk róla, de rögzítjük is annak időbeni változásait. Hogyan lehetséges ez? Ez bizony fizikailag csak egyféleképpen lehetséges: Úgy, hogy a tudatunknak időbeni kiterjedése is van! Fizikailag – ami, mint tudjuk, végeredményben geometria –, sehogy másként nem képzelhető el az, hogy a környezetünk létezéséről tudomást szerezzünk, illetve a környezetünkből érkező információkat eltároljuk. Ez csak úgy lehetséges, ha az agysejtjeink négydimenziósak. Az időben száguldó háromdimenziós agysejtek, mint egy filmszalagot húznak maguk után valamit, amire rávetítődnek a térbeli események. Ezen a filmszalagon le s fel, pontosabban előre és hátra is tudunk mozogni az időben. Sőt, kombinálni is tudjuk a környezetünkből felfogott információkat, modellt építhetünk annak viselkedéséről, aminek a segítségével a múltbeli tapasztalatok alapján képet tudunk alkotni a jövőbeli állapotunkról is. Így képesek vagyunk a jelenbeli döntéseinket a jövőbeni állapotunknak alárendelni, vagyis képesek vagyunk a célszerű viselkedésre, arra, amire az élettelen anyag önmagában képtelen. Az embernél ez a célszerűség lehet tudatos, az állatnál ösztönös, a növényeknél pedig teljes mértékben determinált, vagyis a növényeknek nincs semmilyen szabadsági fokuk.

 

Az ember szabadsága

Az embernek szabad gondolatvilága van. Ezt mindnyájan érezzük. Arra gondolunk, amire akarunk, bármit elővehetünk a memóriánkból, ami eszünkbe jut, és úgy kombinálunk, ahogyan akarunk. Tehát a tudat nem csak egy egyszerű filmfelvevő, nem csak egy másológép, mert a környezetünkből másolt viszonyokat a fejünkben szabadon átrendezhetjük, elképzelhetünk új, eddig még soha nem tapasztalt viszonyokat is, amilyenek mellett a környezetünk lehet magasabb rendű, illetve alacsonyabb rendű is. Magyarul; építhetjük is a környezetünket és rombolhatjuk is – szabad belátásunk szerint. Ez az emberi lét kiváltsága, nagyszerű lehetősége, és olykor tragédiája.

Tudtuk, mindig is tudtuk, hogy kell lenni valaminek, ami határozottan megkülönbözteti az élőt az élettelentől, hiszen mi is elég határozott különbséget tudunk tenni közöttük. Egy élettelen széndarab határozottan különbözik egy élő fától, és mégsem tudtuk megmondani, hogy mi a lényegi különbség a kettő között, miért nevezzük élőnek az egyiket, és élettelennek a másikat. Megnéztük, alaposan megvizsgáltuk mind a kettőt, és megállapítottuk, hogy nincs lényeges különbség közöttük, mindkettő ugyanabból az anyagból készült, csak az egyik másként viselkedik, mint a másik.

Valóban, nincs lényeges különbség közöttük – a három dimenzióban. De a valóság legalább négydimenziós! A markáns és fizikailag is leírható különbség a negyedik, vagyis az idődimenzióban van. Az élő rendszerek célszerűen viselkednek, ami azt felételezi, hogy valamilyen formában „tudnak” az idődimenzió létezéséről, és van idő menti kiterjedésük is. Ezt az idő menti kiterjedést a köznyelv egyszerűen csak úgy hívja, hogy LÉLEK.

Ma 2010-et írunk, mert kb. ennyi évvel ezelőtt született egy ember, aki azt mondta, hogy nem ebből a világból való, a Teremtő Istentől, az Atyától jött ki közénk. Ő mondta, hogy: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” (Jn 6, 63) „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 10) Közösséget alapított, és az örök élet tanítását rájuk hagyta. A tanítása nyomán felnövekvő civilizáció időszámítását a Mester születésétől számítják. Ez a civilizáció korábban csak névleg, ma már deklaráltan is megszakította kapcsolatát az eszmei alapjaival.

Új vallás született, melynek lényege az anyagi termelés és fogyasztás egyre intenzívebb körforgása. Istenük az anyag, illetve az „anyagi erőt” megtestesítő pénz, templomaik a bankok. A gazdaság működtetéséhez szükséges pénzt, mint kegyelmi adományt a bankokon keresztül juttatják el a kiszolgáltatott hívekhez. Főpapjaik nem lépnek a nyilvánosság elé, nem vállalják küldetésüket, zárt, a közvélemény előtt többnyire ismeretlen szervezetek keretében működnek. Döntéseiket a szerpapok, vagyis a politikusok, – akik már közszereplőként vannak jelen a hatalmi láncolatban –, és szolgáik, a ministránsok, vagyis a hatalmi lánc végén álló miniszterek hajtják végre.

Az emberekkel elhitetik, hogy demokráciában, vagyis a néphatalom rendszerében élnek. A nép azt hiszi, hogy a politikusokat ő választja, a politikusok őt szolgálják, csak hát a világ olyan bonyolult, hogy szegény politikusoknak nem mindig sikerül a választóik javára dönteniük. Jó, fogadjuk el, hogy a világ bonyolult, és valóban megtörténik, hogy a legjobb szándék ellenére is rosszul sül el egy-egy politikai/gazdasági döntés. De miként lehetséges az, hogy egy ország számára idestova 20 éve, csak rossz politikai/gazdasági döntések szülessenek? Ez csak úgy történhet meg, hogy az ország érdekével ellentétes erők a politikusainkat masszívan kézben tartják. Ennek egyik lelepleződése olvasható a Magyar Hírlap egy cikkében, melyben egy egykori politikai államtitkár őszintén elmondja, hogy a rendszerváltó, úgynevezett nemzeti kormány feje, milyen tisztességtelen alkukat kötött ennek a láthatatlan hatalomnak a főpapjaival, az ország rovására. Vagyis abban, hogy itt tart az országunk, semmi véletlen nincs, nagyon is tudatos cselekvés áldozatai vagyunk. És tény, hogy az új vallás főpapjainak érdeke azóta sem sérült egy jottányit sem, nem úgy, mint a választóké. A gazdasági válság első mentőcsomagját is a bankok kapták, abból a hitelből, amit az ország népének kell majd visszafizetnie. És figyelemre méltó, hogy ez mindkét politikai oldal egyetértésével történt. Ezzel szemben a válság nyomán tönkrement hazai kisvállalkozások, az utcára került családok még ma sem kaptak semmit. Nem vitás, hogy a jelenlegi hatalom szerves folytatás az áruló „rendszerváltó” hatalomnak. A képviseleti rendszerünk olyan, hogy a népnek esélye sincs befolyásolni a politikusok munkáját. A képviseleti rendszer álságos voltáról itt olvasható részletesebb kifejtés. A képviselők olyan törvényt hoznak, amilyent az őket delegáló pártok, illetve a mögöttük álló nemzetközi hatalmi elit megkövetel tőlük.

Választási év előtt állunk. Politológusok, szociológusok, pszichológusok és ki tudja még miféle szakemberek lázas serege dolgozik most azon, hogy az Isten képmására teremtett embert, külső erőszak nélkül, látszólag a saját akaratából, továbbra is a primitív anyagvilág börtönében tartsák. Tudjuk, hogy az élettelen anyagvilág alapelve a hatás-ellenhatás rendszere, melyből mindig az erősebb kerül ki győztesen. A társadalmi környezetünkben piaci elvként jelenik meg ez a felfogás, és elhitették az emberekkel, hogy a piaci elv fontosabb és magasabb rendű az emberi szempontoknál, és ez a legalkalmasabb arra, hogy az emberek közötti gazdasági kapcsolatot szabályozza. Mint tudjuk, a piacról – vagyis a hatás ellenhatás küzdelméből –, mindig az erősebb kerül ki győztesen, ezért a megosztott kisemberek biztos bukásra vannak ítélve a nagyokkal szemben. A küzdelem során a kicsik egyre kisebbek, egyre szegényebbek, a nagyok egyre gazdagabbak, egyre hatalmasabbak lesznek, miközben a természeti környezetünk egyre gyorsuló ütemben pusztul. Az élettelen, önző „anyagi erő”, a természetéből adódóan elpusztít maga körül minden magasabb rendű élőt, így magát az életterünket biztosító természeti környezetünket is.

„A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” – halljuk már kétezer éve, mégsem akartunk szót fogadni, mert elhitették velünk, hogy nincs lélek, nincs Isten, és az hogy élünk, csak a véletlen műve. Mi viszont már tudjuk, fizikailag bizonyítottan tudjuk, hogy van lélek, tudjuk, hogy az élettelen anyagtól végtelenül magasabb rendűek vagyunk, és nem kötelező, hogy a szolgái legyünk. A teremtés rendje szerint az anyagnak kellene szolgálnia bennünket, nem pedig fordítva. Mi az Isten hasonlatosságára teremett emberek vagyunk, szabadon gondolkodhatunk, szabadon dönthetünk, hogy kinek, minek a szolgálatába állítjuk életünket. Lehetünk szolgái a pénznek, az anyagi gazdagságnak, de szolgálhatunk magasabb szempontokat is. Szabadon dönthetünk, viszont a döntésünk eredménye már kötelez, a következményeit kötelezően viselnünk kell.

Hozhatunk önző, rövid távú döntéseket, de cselekedhetünk önzetlenül, nagylelkűen is, ki-ki egyénisége, természete, világlátása szerint. Annak a 80 kg-os anyaghalmaznak a sorsáról, állapotának időbeni alakulásáról, ami a testünket jelenti, és amit mindnyájan úgy élünk meg, hogy „ÉN”, szabadon gondolkodhatunk és dönthetünk. Szabadon, de nem mérték nélkül. Mértéket a mindnyájunk lelkébe belevésett erkölcs ad, amelyet a lelkiismeret közvetít. Viszont a lelkiismeret csak egy „érzés”, amelyet módunkban áll elnyomni, elhallgattatni, vagyis szabadon dönthetünk, hogy elfogadjuk-e a mindnyájunkban meglévő kollektív mértéket, vagy az egyéni, önző úton járunk.

A kétezer évvel ezelőtt született Ember azt mondta, hogy Ő egy az Atyával, és kérte, higgyünk benne, bízzuk rá magunkat, adjuk neki az ÉN-ünket, és így akkor mi is egyek leszünk őbenne, általa pedig egyek leszünk az Atyával. Vagyis a sanyarú földi létünk általa megistenülhet, és elnyerhetjük azt a létformát, ami már méltó és alkalmas az örökéletre, arra, amire ott legbelül mindnyájan vágyunk. Erre teremtett bennünket a Teremtő, és nem lehet nyugalmunk, ameddig ezt meg nem találjuk.

Kedves Olvasó! 2010 újévi ajándékaként ezt az örömhírt nyújtom Neked. Az örökélet örömhíre nem kitaláció, nem mese, nem „temporális epilepszia”, hanem fizikai valóság. Mi egyek vagyunk a halhatatlan lelkünkkel, ami a foganásunk és születésünk folytán egy anyagi ruhát kapott, átmeneti használatra. A test halálával ez a ruha lehull a lélekről, de a lélek nem hal meg, hanem „ruhátlanul” marad, és megjelenik Teremtője előtt, hogy számot adjon földi életpályájáról. Erről szól a Mestertől kapott tanítás, és erről szól sok-sok misztikus tapasztalata is. A léleknek önálló élete van, aminek egy része ez a földi életpálya, melynek során megéli az Istentől távoli, az Isten szeretettörvényével ellentétes anyagvilág viszonyait is.

A Teremtő Isten közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Ha találkozni akarunk vele, elég, ha csak magunkba nézünk, és figyelünk a lelkiismeret finom jelzéseire. Új esztendő, új ismeretek. Akit a kérdés bővebben érdekel, itt részletesebben olvashat felőle. Ajánlom ezt különösen azon politikusok figyelmébe, akik az előttünk álló választás kapcsán ígéreteiket abban a reményben akarják megfogalmazni, hogy az emberi emlékezet gyönge és könnyen megtéveszthető. Igazuk van, az emberi elme már csak ilyen. A jelen idősíkjában elrejthetünk egymás elől dolgokat, becsaphatjuk felebarátainkat, de ebben a bizonyos téridőben, amelyet röviden felvázoltam, minden egyes cselekedetünk, minden szándékunk, a leghátsóbb gondolatunk is fizikai valóságként megmarad, és nyitott könyv annak számára, aki a világunkat, a téridőt, és benne az embert teremti és fenntartja. Neki a mi múltunk is JELEN, hiszen Ő ura az időnek is. Ő úgy látja életünket, mint ahogy mi látjuk az előre igyekvő cserebogarat a homokban maga mögött hagyott nyomával. Ugyanígy nyomot hagy és megmarad minden cselekedetünk, és ne legyenek kétségeink, földi életünk végeztével, amikor a test és a lélek elválik egymástól, számot kell majd adni a Teremtőnek az életünkkel, magunkkal viszünk minden cselekedetünket, jót, rosszat egyaránt.

Te pedig, Te szerencsétlen becsapott Magyar, őrizkedj a hazug, kétszínű emberektől! Ne higgy a fontoskodó mesemondóknak, akik kórusban éneklik ki szádból a falatot már évtizedek óta. Nem az okosság, hanem a tisztesség hiányzik a politikusokból. Tisztességes, becsületes embereket válassz az ország élére, és akkor az országban is a tisztesség és a becsület fog uralkodni. Ezt kívánom 2010-ben Magyarországnak, hogy a magyar nép ilyen vezetőket válasszon magának.

Boldog Új Évet, Kedves Magyarország!

 

Baja, 2010. február

 

Gyirán István

www.nephatalom.hu