Lajdi Tamás

Szakrális magyar történelem

avagy „nincs olyan rejtett dolog, ami le ne lepleződnék”

     

    Részlet a tanulmányból:

     

        Aki az Igazság nyomába kíván szegődni, annak az embernek számolnia kell azzal, hogy az emberi természetböl fakadóan manipulációk nyomaira fog bukkanni. A manipulációk, a hamisítások, a kétértelműségek keltése mindig valamilyen emberi érdekkel, hatalmi érdekkel állnak összefüggésben, s történelmünknek, ameddig a szem ellát, nincs egyetlen olyan mozzanata, melyben ne ezek a motivációk határozták volna meg az irányt. A hatalom megszerzése, a megszerzett hatalom megtartása még a legszentebb célokra szerveződött emberi alakulatokat sem hagyta érintetlenül. Manapság, amikor szemmel láthatóan az Igazság hirtelen felszínre bukkanásának, a nagy lelepleződéseknek idejét éljük, Jézus jóslata válik valóra, miszerint nincs olyan titok, mely le ne lepleződne. Amikor az Igazság, mint a hirtelen felbukkanó nap fénye, a szemünkbe tűz, homályhoz szokott szemeink, hazugságok, féligazságok kábítószereihez szokott lelkünk, félig kimondott mondatokban, inkább elhallgatásokban fogalmazó szellemünk megretten. Megretten és védekezik, hiszen az „ólmeleg”  kényelme – ahogy Pilinszky János fogalmaz – veszélybe kerül. Az ember lelke a kényelemre tompított hazugságot választaná a változtatásra ösztönző, éles igazság helyett. Ilyen a természetünk. De mintha Mesterünk nem erre buzdított volna bennünket, amikor a galileai búzamezők között sétálva a mediterrán nyár verőfényében azt mondotta tanítványainak: „Az igazság szabaddá tesz titeket”. Ezért hát ellent kell mondanunk a saját természetünknek is, félre kell tennünk félelemre hangolt beidegződéseinket, amikor az igazság nyomába eredünk. Ne féljünk tehát az arcunkba csapó fénytől, szoktassuk lelkünket a változtatások befogadására, mégha berögződött történelmi, hitéleti, magánéleti, kényelmi dogmáink tíz körömmel ragaszkodnak is hozzánk. Ne legyen az életünk olyan, mint a Holt-tenger partvidékén egykor élt esszénusok Béke Evangéliumában olvasható jézusi példa tölgyfájáé: „Ne engedjétek, hogy a világ rátok nőjön,– úgy, ahogy a kúszó szőlőindák gyorsan benövik a tölgyet, hogy az még fájdalmat is okoz,– amikor letépik rólatok.” Nekünk, Isten gyermekeinek a vissza-, a lefelé húzó ösztönzések, berögzöttségek, az ostoba, tartalmatlan megszokások kötelékeinek ellenében folytatott életre törekvés a kötelességünk. Ugyanakkor a gyökerek keresése is az, hiszen a gyökereken lefelé kúszva, a múltba, az ősi hagyományokba, népünk lelkének mélységeibe mélyedve lassan elérünk a mélyen csordogáló forrásvizekhez, melyek életünk táplálói. Valahol ott, a mélyben megleljük létünk kodályi, bartóki tiszta ereit is, s ha abból iszunk, sosem szomjazunk többé, mert az igazság szabaddá tesz minket. Legyen ez a jézusi mondat ennek az munkának a mottója!

    *        *       *

        Amikor a történelem szakralitásáról esik szó, sokan a fejüket fogják, mert azt hiszik, most aztán megint valami megfoghatatlan, absztrakt, légbőlkapott dologról lesz szó, olyasmiről, amivel nem érdemes foglalkozni, hiszen a széles körben elterjedt materialista világkép szerint csak a megragadható, szétszedhető és újra összerakható dolgoknak van valóságalapjuk. Pedig amikor  egy nemzetközösség, vagy akár egy család szentségéről beszélünk, egészen egyszerű dologról van szó: az a közösség rendelkezik szakralitással, mely élete minden pillanatában, de legalább a nagy sorsfordító időkben tisztában van Istentől kapott küldetésének lényegével, beavatottsága, történelemben betöltendő szerepének magasabb értelmével, s eszerint cselekszik. Amikor a magyarság teljessége összegyűlt Pusztaszer síkján, hogy szerét vegye önálló, független és szabad nemzeti létének az elkövetkező évezredekre, vagy amikor a magyarság jobbik fele összegyült a Duna jegén, hogy Mátyást válassza meg királyává, a nemzet tisztában volt küldetésével. Ennek lényege a mai napig szemernyit sem változott: a megőrzendő magyar függetlenség mindennél fontosabb számunkra, ez  a szabad magyar nemzeti akarat érvényesíté-sének alapja, s mi csak erről az alapról, az önrendelkezés szabad jogának legszélesebb körű megvalósításának letéteményéről vagyunk képesek a más nemzetek számára történelmi mondanivalónkat kifejteni.

        Vajon él-e még nemzetünkben a szakralitás eme lendületes jelenléte? Él, mégpedig elemi erővel. Ezt bizonyítja ’56 angyali forradalma, a tisztalelkűek és tisztakezűek harca a szenny áradata ellen, de mutasson nekem valaki még egy olyan nemzetet Európában, vagy az európai kultúra kiterjedésének területén a nagyvilágon, melynek a gonosz erők elleni küzdelmében olyan genetikai mélységekből feltörő gravitációs erők alakítják cselekedeteit, mint amit 2002. áprilisában, azon a csodálatos újhold-ünnepen láthattunk a Kossuth-téren. Magyar lobogók ezrei a levegőben, a nemzet lelke felér ezen a langyos esten az egekig. Mely nép mondhatja el magáról, hogy kétmillióan összejöttünk, s egy virág feje sem hajolt el jelenlétünktől a virágágyásokban? A Szent Korona Parlamentbe érkezésekor szent dalainkat éneklő, vagy a csíksomlyó gyülekezetben egy lélekké váló százezres, emberarcú magyar nemzetközösség nem a berlini „Love-Parade” amőbaszerűen csápoló masszája, de nem is a Pepsi-sziget lassanként kizárólagos másságban szenvedö csőcseléke. Ez a milliónyi nyitott szemből álló tömeg valami más minőség, s hogy lényegét tekintve milyen, s hogyan fejlődött ilyenné, arról értekezzünk most történelmi vonatkozásokban.

        Ha valaki a magyarság származásával, őstörténetével kíván foglalkozni, az kétféle állásponttal találkozik. Az egyik vonal a nyugati, ún. indogermán történetírás igényeinek száz százalékig megfelelő, s az ennek érdekeit teljesen kiszolgáló Magyar Tudományos Akadémia által is elismert, tanított, a jelenkori állam által anyagilag és hatalmilag támogatott ún. finnugor származástani elmélet. Mai kifejletében ez a nyelvi alapállásból kifejlesztett származástani koncepció kimondja, ha nem is ilyen nyíltan, de ilyen érvénnyel, hogy a magyarság a ködös, jeges éghajlatú Északkelet-Európa és Északnyugat-Ázsia határterületről származik, ahol a klíma és a földrajzi környezet nem engedett meg az elmúlt harmincezer évben semmiféle jelentősebb nyelvi, s ennek következtében kulturális fejlődést. Ebből következendő, a magyarság egy pogány, barbár, északi hordaként élte barangoló, jégkori életét, majd valamilyen elkóborlás következtében délebbre vetődött, ahol az őstörök, másnéven szkíta népektől szókincset és életmódot tanult, hogy az első évezred utolsó előtti évszázadának végén, a kazároktól szétvert és a kunoktól üldözött vadként átvergődve a Kárpátokon, megszálló, erőszakos csürheként hatalmaskodjon az itt akkor már államban élő szelíd, kulturált és békés szláv népeken és germán, latin töredékeken, miközben állandó fenyegetést jelentsen a nyugati világnak.

        Mindeközben a hatalmi státuszú magyarság eme népektől ebben a nyelvtörténeti fázisában újabb szókészletet kapott, ezt nevezi ma a nyelvtudományosság jövevényszavaknak, s ezzel együtt európai kultúrát örökölt. Így a szlávoktól és germánoktól civilizált félvad magyarság a ráragadt idegen örökséggel lassanként eljutott a nemzeti gondolkodás színtjére, melynek nyomán aztán egy erős nyugati politikai nyomás, egy vesztes hadjárat pusztítása, valamint a római egyház térítési kényszere folytán 1000-re nagy nehezen elvergődött az államalapításig, hogy ekkor már államban folytathassa a kultúrahordozó elnyomottak gyötrését. (Csak zárójelben jegyzem meg, mint korunk emberének erkölcsi-szellemi-mentális devalvalódásának címeres példáját, hogy Mécs Imre SZDSZ-es országgyülési képviselö épp 2003. február 10-én, ezzel is elismerve a szlovák állam magyarok iránti mély lojalitását, a magyar parlament ülésén alázatosan megköszönte a szlovák államfőnek, hogy beszédében felszólította népe történészeit, ne tagadják el a magyarokkal közös szlovák történelmi múltat, hiszen, és most szó szerinti idézet következik hazánk eme politikai váteszétöl: „896-ban a magyarok elfoglalták Szlovákiát is”. Azt hiszen, ez a megállapítás nem igényel kommentárt!)

     Ennek a látásmódnak az a logikus folytatása történelmünkben, hogy ezek a türelmes, engedékeny, szelíd, jóságos és keresztény szláv tömegek (erős kivételt képeznek a horvátok, akik csupán kis mértékben szláv származásúak) mintegy ezer éven át tűrték a barbár és pogány magyarok elnyomását, mígnem az első világháború után a Nyugat elégtételt vett ezért, s az ország területének mintegy kétharmadát szétosztotta az ezer éven át szenvedő, magyar uralom alatt nyögő, szervezett nemzetek között. A kisebbségi származású Györffy György történész egyenesen odáig ment a számára idegen vérű és lelki hangoltságú magyarsággal szemben, hogy kijelentette, a magyarság nem rendelkezett írásbeliséggel, csak a latin írásbeliség átvétele után. Emögött az a gondolat áll, hogy tehát olyan kultúrával, intelligenciával, civilizációval sem rendelkezhetett, mely az írásbeliséget indukálta volna. Az azonban a magyar tudományosság között senkinek sem jut mindmáig az eszébe, egyszerűen érthetetlen, hogyan tudott egy szállásterületéről elűzött, barbár, írástudatlan népcsoport néhány évtized alatt olyan szervezett államot létrehozni, melynek Kelet és Nyugat, császárok és királyok adófizetőivé, vazallusaivá váltak, hogyan lehetséges, hogy ennek a csürhének a jóindulatáért és segítő támogatásáért sorbaálltak a „művelt Európa” uralkodói.

         Vagy ahogyan Daczó Árpád, P.Lukács ferences atya fogalmaz a 2002-ben kiadott „Csíksomlyó titka” c. nemzetvédö müvében : „Ilyenformán, ha igaz az, hogy a magyarok a kazárok által tönkreverve, hanyatt-homlok menekültek be a Kárpátmedencébe, hogy lehet az, hogy bemenekülésük után mindjárt úgy összeszedték magukat, hogy a Nyugat ostorai lettek? Csak puszta hírükre is így fohászkodott Nyugat népe: „A saggitis Hungarorum, libera nos Domine!” – „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Hogy lehet, hogy ez a tönkrevert magyarság ezen hadjáratai közben egész Nyugat-Európát össze-vissza kalandozta, Dél-Itáliától Spanyolországig, és száz esztendeig nem volt hatalom, ami ellenállhatott volna neki! Ha jól emlékszem – írja Lukács testvér  – , 54 ilyen kalandozásuk volt, amelyben csak háromszor vesztettek csatát. Micsoda stratégiájuk volt, hogy még a NémetRómai császárság is tehetetlen volt velük szemben. És micsoda vallási, társadalmi, gazdasági, családi élettel, micsoda termékeny anyákkal, ami mind a had verhetetlenségét biztosította. Vakulj, magyar! Nagy mestere volt ennek a megvakításnak az akkori Habsburg. De még egyebet is csinált a történelem meghamisításán kívül, és ez volt a leghatékonyabb módszere! Meg akarta fosztani népünket ősi hagyományaitól! Ezt híresztelték: mit dicsekedtek, ti, magyarok, még bibliai eredettel is. Mintha Nimród utódai volnátok! Megcsökött, hitvány fajzatok vagytok, minden nemesebb indoeurópai népségen kívülállók, sőt, alábbvalók. Halszagú rokonaitok vannak csupán, ott, valahol az északi sarkkör primitívségében, a buta medvekultusz félelmetességében, még elfogadható mitológiátok sincsen. Ez mutatja szellemi elmaradottságotokat, és így tovább.” Ez az elmélet, ez a politikai, hatalmi szándékkal kialakított torzkép azonban nem újkeletű.

        A finnugor elméletet elsőként II. Pius pápa fogalmazta meg 1548-ban Rómában kiadott Cosmographia című írásában. Badiny Jós professzor is közli ezt a tényt. Bárki felveheti a kérdést, miért volt érdeke a római egyháznak, hogy az ekkor immár 22 éve megalázott, darabokra szaggatott, a római kereszténység legnagyobb ellensége, az iszlám-hitű törökök által megszállt Magyarország népét ilyen módon is megalázza. Erre egyrészt választ ad, hogy a középkori pápaság mély politikai érdekösszefonódásban állt a nyugat-római császárság hatalmi köreivel, melynek egyben kiszolgáltatottja is volt. Erre a legjobb példa, hogy amikor II. András királyunk felesége, Gertrudis asszony elvesztése nyomán rádöbben, hogy az idegenek milyen veszélyt jelentenek a magyar nemzet számára, az 1222-ben kiadott „Aranybullában”, így törvénykezik: „Magyar föld birtokosai idegenek nem lehetnek”, majd visszaveszi tőlük az idők folyamán nekik átengedett javakat. (Nem cseng-e XXI. századi füleinkben ez a mondat ma is legalapvetőbb, legaktuálisabb igényünk hordozójaként?) Ekkor kapja meg tiszta politikai indokkal IX. Gergely pápától a kiátkozást. Amikor ezt követöen András király élesen szembefordul az őt kiátkozó római kereszténységgel, s megvonja a római egyház püspökeitől és főpapjaitól az ítélkezés és büntetés kiszabásának jogát, 1235-ben újabb kiátkozást kap. Az ok ismét politikai, nem hitéleti ok, hiszen érdekes módon ez a második kiátkozás akkor éri, amikor ugyanez a IX. Gergely pápa ugyanezen évben, 1235. május 26-án András királyunk leányát, Erzsébetet szentté avatja. Fehér M. Jenő domonkosrendi szerzetes történészünk így ír erröl a „Középkori magyar inkvizíció” c. könyvében: „A világraszóló ünnepségeken minden aprócska német birodalmi herceg teljes joggal részt vehetett, sőt a Szent hamvait még a kor „antikrisztusá-nak” titulált II. Frigyes is hordozhatta a vállán, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, Béla nem vehetett részt a családi ünnepségeken. A szentté avatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejedelemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékezik meg magyar származásáról, királyi szüleiről.” Ezt a magyarellenességet proklamálja a pápa azzal, hogy ezt követően azonnal elrendeli a magyar inkvizíciót, melyet az Egyház sajnálatos módon a mai napig nem szüntetett meg, így ez a középkori egyházi rendelet máig érvényben van, csakúgy, mint pl. a II. világháborút követö Benes-dekrétumok.

     

        A másik fő ok a következő: Az ember relációkban, összehasonlításban gondolkozik. Ez a tulajdonság minden indulat, igyekezet, akaraterő, bosszú, irigység megnyilvánulásának a forrása. Európa népei is összehasonlításban gondolkoztak és teszik ezt ma is, s amint azt az európai egyesítés mai alaphangja kinyilvánítja, az emberből egy évezred sem képes kitakarítani az egykori mentális begyöpösödöttségek lerakódásait. Ha már relációkról, összehasonlításról beszélünk, oknyomozásunk elején nézzük meg, milyen volt honfoglalásunk állítólagos idején, s az azt követő néhány évszázadban a Nyugat. Erről ne magyar tudósokat faggassunk, nehogy részrehajlással vádolhassanak minket, hanem forduljunk a Nyugat saját írástudóihoz. A legmélyebb értékelést a középkor nagy francia szakértőjétől, Georges Duby-tól kaphatjuk, aki  „A katedrálisok kora” c munkájában a következőket írja a 10-11. századi Nyugat-Európáról: „Elvétve egy-egy ember – nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó, hatalmas, mindent elborító pusztaságok ... – helylyel-közzel egy-egy irtás, ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány, nevetséges barázdák, melyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a makrancos földbe; nagy, még üres foltok e tápláló térségben azok a táblák, amelyeket parlagon hagytak egy évre, olykor tíz évre is, hogy a pihenésben természetes módon nyerjék vissza termékenységüket – kőből, sárból vagy vesszöből összerótt, egy bokorba bújt, tüskés gallyakból font sövénnyel és kertekkel övezett kunyhók – a védelmet nyújtó palánkok gyűrűjében imitt-amott egy-egy főember lakóháza, fapajta, csűrök, szín a rabszolgáknak, és kissé távolabb a tűzhely és a konyhák – nagy ritkán egy-egy település, nem több, mint egy római város maradványa, melynek kifehérült csontvázát befonta a természet vegetációja... Bár a lakosság gyér, valójában túlságosan is nagyszámú. Majdhogynem csupasz kézzel viaskodik a rakoncátlan természettel, amelynek törvényei gúzsba kötik, és a terméketlen, rosszul leigázott földdel. Nincsen olyan paraszt, aki egy szem búzamagot elvetvén három magnál nagyobb hozamra számíthatna – feltéve, ha nem rendkívül rossz az év, húsvétig süthet így kenyeret. Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyók meredek partján a földböl tép ki magának. A nagy nyári munkák idején a kiéhezett parasztok a betakarításig kiszikkadnak a fáradtságtól. Amikor az időjárás kedvezőtlen – s ez a leggyakoribb –, sokkalta hamarabb elfogy a gabona, és a püspököknek fel kell oldaniuk az egyházi tilalmat, meg kell bontaniuk a szertartások rendjét, meg kell engedniük, hogy a nagyböjt alatt húst egyenek az emberek. Nemegyszer, amidőn a földet feláztató mértéktelen esőzések megzavarták az őszi munkák rendjét, amidőn viharok dúlták fel és tették tönkre a termést, a megszokott éhezéseket nagy éhínségek váltották fel, halálozások. A korabeli króniakaírók szívesen írnak róluk: ’Ember embert üldöz és felfalják egymást, megölik felebarátaikat, s farkasok módján em-berhússal táplálkoznak.’ Túloztak volna, felidézvén a csontházakban felhalmozott hullákat, az éhezők hordáit, akik földet ettek, és néha még a halottakat is kiásták? Ezek az írók valamennyien egyházi emberek voltak. És azért mondják el oly nagy gonddal a sok nyomorúságot, a járványokat, amelyek amúgy észrevétlenül megtizedelték a gyönge népességet, és hirtelen fellobbanva erősen megnövelték a halandóságot, mert az ő szemükben az efféle csapások egyszerre jelentették az ember nyomorúságát és Isten lesújtó kezét. Egész évben jóllakni mértéktelen kiváltságnak tetszett akkortájt, néhány nemesúr, néhány pap, néhány szerzetes privilégiumának. Az éhség rabszolgája volt mindenki más. Az emberi sors sajátságos állapotaként élték át az éhezést. Úgy vélték, az ember természetétől fogva szenved. Pőre és nincstelen, halál, bajok, rettegés prédája. Azért, mert bűnös. Ádám bűnbeesése óta marcangolja az éhség, és senki nem mondhatja el magáról – már csak az eredendő bűn miatt sem –, hogy őt megkíméli. Félelemben élt ez a világ, és elsősorban saját gyengeségétől félt.” Talán most már megértjük, hogy miért tartotta a középkori Nyugat embere korát sötétnek Ezek az állapotok az ezt követő évszázadokban alig változnak valamit. Érdekes, ahogy Padányi Viktor történészünk a renaissanc-ot definiálja: A renaissance szerinte nem más, mint hogy az európai barbár 1000 év alatt ráébredt, hogy mit rombolt le, s ezt a lerombolt, felélt ókori eszményt megpróbálta a maga számára rekonstruálni.

       Egy 1859-ben kiadott stuttgart tanulmánygyűjtemény, „A német katonai architektúra története” c. munka így fogalmaz erről a korról: „A Római Birodalom bukása után  teljesen feledésbe ment az építés tudománya, és nem ismerünk a X. századot megelöző épületet.”

        Dr. Ernst Heidenreich írja 1913-ban a „Praktikus genealógiai kézikönyv” c. munkájában: „Európában megszüntek írásba foglalni még a legfontosabb jogi aktusokat is és 788-tól kezdve még az urbáriumok sincsenek írásban rögzítve. Az írásbeliség csak a XII. században kezdődik újra és az úrbéri viszonyokat – komoly formában – csak a XIII. században kezdték újra rendezni.”

        Most azonban nézzük meg, mit is írnak az utazók a középkori Magyarországról!

        Cosmas prágai püspök 1116-ban írja: „A magyar nép hatalmas erejű, igen gazdag, harci fegyverekben ellenállhatatlan, a földkerekség bármely királyával képes harcolni.”

        Abu Hamid al Garnáti, granadai mór utazó 1153-ban írja: „Magyarország egyike a legjobb módnak örvendő, fölöslegekben dúskáló országoknak; hegyeiből aranyat s ezüstöt termelnek ki. Egy dínárért húsz bárányt vagy harminc juhot vagy pedig gidát vásárolhatsz.” Majd később a magyarországi vallászabadságról így ír. A görögök elleni hadjáratot említi, melyben számos magyarországi muzulmánhitű besenyő is harcolt a görögök ellen a magyar király oldalán: A görögök elleni „harcok tökéletes gyözelemmel végződtek. Amikor a békét kérő görögök megjelentek, sok pénzt osztottak ki, és számos mohamedán foglyukat adták át a magyaroknak. E foglyok egyikétől tudtam meg – így Garnáti – , hogy a bizánci császár megkérdezte tőle: „Miért hadakozik ellenünk a magyar király, aki korábban nem tette ezt?” Ezt a választ kapta: „A magyar király megengedte mohamedán harcosainak, hogy nyíltan megvallják hitüket – s ezek pusztították a te országodat...” Mire a bizánci császár: „Vajon az én mohamedánjaim miért nem harcolnak mellettem?” S ezt a választ kapta: „Mert te erőszakkal meg kívánod téríteni őket a magad hitére.”

        Ottó freisingi püspök így vélekedik: „Ez a tartomány, amelyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appenninek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek, erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának, vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni.” Miután azonban rajtakapja magát, hogy áradozik, hogy ezt a germán utazóhoz méltatlan magatartást egy kis akkoriban divatos magyargyűlölettel helyrehozza, így folytatja: „A magyarok rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetöleg egyaránt barbárok (12.század közepén vagyunk, a nyugati kereszténység felvétele után mintegy 150 évvel!!!), és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet, vagy inkább csodálandó az isteni elnézés, amely – nem tudom mondani, hogy embereknek, hanem – ilyen emberi szörnyetegeknek oly gyönyörűséges országot adott.” Az utóbbi idézetekből mintha már előre, mintegy faji előítéletként, kilógna a kezdetleges finnugor-elmélet nyugati igénye. A papi talár alól kilóg a lóláb: a püspök úr elemi germán gyűlölete messze nagyobb a Jézus parancsát teljesíteni köteles keresztény főpapi küldetés erejénél.

       De folytathatnánk a sort még sokáig Al-Idriszí szicíliai arab geográfus lelkendező leírásával, mely a köznép, a városlakó polgárok és a falusi parasztság mérhetetlen jólétéről ad számot 1154-ben, vagy Konsztantinosz Mannasszész naupaktoszi görög metropolita1173-as leírásával, melyben mesébeillő, csodás országnak írja le Magyarországot, s most ügyeljünk a felsorolásra, melyben szinte művészi fokozással a magyar néplélek azon tulajdonságait emeli ki, melyek olyan egyedülállóak voltak, hogy csodálatot váltottak ki belőle: hogy a magyar nép „féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független, nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető, a maga ura. Az örvényes, bővízű Duna fölött lakik.”

       Mindig szimpátiamegnyilvánulás, testvéri tárgyilagosság Kelet részéről, legyenek azok a keleti egyház papjai, vagy muzulmán utazók, s mindig a keresztényietlen gyűlölet, irigység megnyilvánulásai, hazugságtömeg a nyugatiaktól, legyenek azok bár a nyugati egyház papjai, vagy világi személyek. Mintha a testvérien tárgyilagos Kelet és a Dél-Kelet népei ösztönösen másként vélekednének rólunk, mint a neandervölgyi lelki fejlettségű Nyugat a maga dekadens sötétségével, tartalmatlan hitéletével, a szenvedés szükségszerűségének, s az eredendő bűnösségnek sötét tudatával a lelkében. Hja, a történelem nem újítja meg az embert, a történelem folyamatosan ismétli önmagát.

        A 80-as évek budai feltárásai, az esztergomi királyi palota feltárásai, a pilisi pálos rend titkainak folymatos megoldása, a Pilisszentkereszti manicheus kereszt felszínre bukkanása Szent Özséb, a pálos rend megalapítója sírjának közelében, aztán Papp Gábor művészettörténész legújabb felfedezése, a veleméri templom freskói-nak kozmológiai rendje és képi programja olyan fénykultuszra engednek következtetni a koraközépkori Magyarországon, mely a korabeli magyar szellemi tőkét messze Európa akkori vallási-szellemi színvonala főlé emeli. Miféle magasrendű erkölcsi állapot uralkodhatott a jogrendben, amikor István király ilyen törvénykezést hagyott utódaira: „...Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csak az alázat, semmi sem taszít le, csak a gőg és a gyűlölség.” Vagy másutt: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokról jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelveket és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású királyi udvar (regnum) gyenge és esendő.” Ugye, mennyire másként hangzik az utóbbi mondat ebben a szövegkörnyezetben, mint ahogy ezt a nemzetünkbe befészkelt kakukktojások, az idegenszívüek idézgetik? Ez a kitétel arra hívja fel a figyelmet, hogy a sokféleség színesít, de itt csak vendégekről van szó, nem betelepültekről, s a királyi udvarról, nem az országról.

       Ugyanakkor a magyarság István térítése, a római betagozódás ellenére, sőt bizonyos szempontok alapján éppen emiatt a Szent István nevéhez füzödő aktus miatt, lenyelhetetlen és ugyanakkor kiköphetetlen falatként ül a római egyház, és a korabeli „keresztény” Európa torkán. Hogy is nézett ki ez a vallási betagozódás?

       Vajk népével együtt felvette a római keresztény vallást, s a keresztségben az István nevet kapta. Minden tíz falunak templomot építtetett, és szigorú törvényekkel szabályozta a nép vallási életét. Ugyanakkor háborút vezetett rokona, Koppány vezér ellen. Koppánnyal kapcsolatban a legújabb kutatások kimutatták, hogy szigorúan római katolikus vallású volt, nem barbár és nem pogány, hiszen uralkodása alatt Somogyországban, mint a gombák eső után, nőttek ki a földből a római katolikus templomok, monostorok, kolostorok. Alakját a kommunista rezsim történetírása mint István ellenségét, ezáltal mint a gyűlölt katolicizmustól való függetlenség hordozóját, tehát kifejezetten keresztényellenes szándékkal torzította pogány magyar szabadsághőssé. Ugyanakkor István király alakjával kettős játékot játszott: Egyrészt ezzel egyenes arányban rontotta a rezsim István, a szent, a szakrális uralkodó alakját, szerepét és jelentőségét a „magyarellenesség” jelképévé, aki – úgymond – hazaáruló módon idegeneket hívott az országba a saját vérei leverésére mondván, hogyan lehet szent az, aki saját népét idegenekkel gyilkoltatta le. Ugyanakkor egy másik összefüggésben elénk állítja alakját szentségétől megfosztva, amolyan keménykedő figuraként, aki tudta, hogy a magyarokat csak kemény kézzel lehet féken tartani. Ez a szentségétől megfosztott I. István figura egyértelműen arra szolgált a történelemoktatásban, hogy Kádár János tömeggyilkos hazaárulásának történelmi párhuzamot, indokot szolgáltasson. Az újjászülető magyar történetírás azonban már tudja, ha Koppány jutott volna hatalomra, akkor a magyar egyház központja automatikusan német földre, Passauba került volna, nem Esztergomba, szakrális királyaink szellemi központjába. Ez még nem tudatosult a magyar köztudatban. Koppány a népet nemzetté szervezö Turul-dinasztia, az Árpád-ház ősi törvénye, a Vérszerzödés ellen vétett, emikor magának követelte a trónt, és hatalmát egy vérfertőző házassággal kívánta megpecsételni. A Vérszerződés szövege szerint ítélete egyértelműen halál. Ha azonban azt tekintjük, miért hívott István idegen hadakat az országba, az Ő jellemét, magyarságát ismerve nem gondolhatunk másra: azért, hogy magyar ne ontsa magyar vérét. Ugyanakkor István az országot, a Magyar Szent Koronát nem a pápának, Péter és Pál utódjának ajánlotta fel, hanem Máriának, akit az idegen vérű Gellért püspök minden teológiai probléma nélkül azonosított a magyarok ösi istenasszonyával, a Boldogasszonnyal.

/Ébredés/